Századok – 1987

BESZÁMOLÓ - Vita a Magyarország története harmadik kötetéről (J. Ujváry Zsuzsanna) 687

BESZÁMOLÓ 699 Megérne egy külön dolgozatot annak a kérdésnek a vizsgálata, hogy a rendi-függetlenségi vezetők miért csak a 19—20. század fordulóján épültek be nemzeti tudatunkba. Pedig Cserei Mihály már akkor nagy rokonszenvvel írt Zrínyi Péter szervezkedéséről; ez pedig a magyar nemességnek a Habsburgokkal szemben tanúsított állásfoglalását jelzi. A kuruc mozgalmak egyik ellentmondása a nemesség és a városok viszonya, a másik nagy kolonc a török szövetség. Bánkuti felvetette, hogy a Thököly-féle központosítás csak pszeudo-centralizáció volt. 1664 és 1711 között mindig a fegyveres harc került előtérbe; a vitézlő rend számára ez biztosította a feudalizmuson belüli emelkedést. Nem véletlen, hogy 1711 után ez a rend eltűnt. Összességében a rendi-nemzeti mozgalmakat Benczédi László sokszínűen, nem fekete-fehéren mutatta be. Ez azért is fontos, mert a mozgalmak ugyan nem győztek, mégis 150 évre, 1848-ig, sőt — az előadó véleménye szerint — talán 1945-ig meghatározták a társadalmi viszonyokat. Ifi. Barta János a mostanság legaktuálisabb kérdéshez, Buda visszafoglalásának nemzetközi összefüggéseihez szólt hozzá. 1686-ot korszakhatárként a vitathatatlan 1526 mellé rendelni annyit jelent, hogy Buda felszabadítása úgy válik jelképévé e korszak végének, mint a kezdetnek Mohács. Ezzel Buda ostroma, illetve megvétele az eddiginél jóval nagyobb teret, fontosságot kap. Az előadó kiemelte a fejezet fontosabb kérdéseit. A szerző méltán mutatott rá a bizonytalan haditervek negatív hatására és a főparancsnokság megosztásának hátterére. Már a kortársak is érthetetlennek tartották, hogy a Magyarországon harcoló szövetséges hadseregnek két parancsnoka is volt. (A valóságban a viták elkerülése végett állítottak két fővezért.) Lotharingiai Károly és Miksa Emánuel a lassú és nehézkes Haditanács utasításait csak igen kevéssé vehette figyelembe. R. Várkonyi Ágnes Buda ostromának ismertetése előtt részletes és széles európai kitekintést nyújt: a vesztfáliai béke lényegében a Habsburgok mindkét ágának megalázását és a francia nagyhatalom térnyerését jelentette. A Habsburg-dinasztia hatalma Közép- és Kelet-Európába helyeződött át, ahol viszont ,,a kapitalizmus előtörténetének jegyében átrendeződő Európában pedig a török európai hatalma egyike a neuralgikus pontoknak". (1046. o.) A szerző a Bécs felmentése után kialakult roppant feszült helyzetet I. Lipót császár mindenáron való békekötésével jól jellemezte: a dolog úgy nézett ki, hogy az uralkodó még a vasvári békénél megalázóbbat is hajlandó lett volna megkötni. XI. Ince pápa pénzt és rábeszélést nem sajnálva igyekezett összekovácsolni az európai szövetséget. S ha I. Lipót a nagy nehezen kialakult Szent Ligát nem akarta eljátszani, vállalnia kellett a felszabadító háborút. R. Várkonyi Ágnes szakított a magyar történetírás elfogult franciaképével: XIV. Lajost a magyarok nem önzetlen és egyáltalán nem megbízható segítőjeként mutatja be. A hozzászóló apróbb ellentmondásokra is rámutatott: a kötet általában a hódoltság lakatlan, elszegényedett tájairól beszél, ugyanakkor az 1589. oldalon „a jó gabonatermő síkvidék, a virágzó kertgazdaságok, az Alföld. . . szinte kimeríthetetlen élelmiszer-tartalékait" biztosította a török hadseregnek. A felszabadító háború pusztításai, szörnyű fosztogatások és visszaélések a közvélemény ama nézetét kristályosították ki, melynek értelmében „Magyarország többet fizet a németnek, mint a töröknek fizetett százötven év