Századok – 1987

TÖRTÉNETI IRODALOM - A Kommunista Internacionálé VII. kongresszusa (Ism.: Tokodi Gyula) 191

186 TÖRTÉNETI IRODALOM 192 történelmi események hatására Marx, Engels, majd Lenin elvi irányítása alatt hajtott végre az akkori forradalmi munkásmozgalom. Az 50 évvel ezelőtt — 1933. július 25. és augusztus 20. között — megtartott kongresszus anélkül, hogy feladta volna a korábban közvetlenül elérhető és elérendő feladatként kezelt végső célt, a proletárdiktatúra kivívását, új stratégiai irányvonalat fogadott el: az akkor már Németországban is győztes és egész Európát fenyegető fasizmussal szemben a munkásegységfront és az ennek alapján létrehozandó anifasiszta népfront koncepcióját. A Kossuth Kiadó gondozásában megjelent, Harsányi Iván, Jemnitz János és Székely Gábor által szerkesztett tanulmánygyűjtemény a nemzetközi történeti irodalmat is figyelembe véve az eddigi legalaposabb feldolgozás a Kommunista Internacionálénak erről a nagy fontosságú kongresszusáról. Helyet ad szinte minden e témakörben ismert magyar és külföldi kutatónak, az utóbbiak között olyan szaktekintélyeknek is, mint a szovjet Kirill Sirinya, a jugoszláv France Klopcic, a lengyel Jan Tomicki, az olasz Aldo Agosti, vagy az osztrák Herbert Steiner. A szerzők nagy száma ellenére a tanulmánykötet nem bocsátkozik felesleges ismétlésekbe: a 27 szerző írása a problémakör sokoldalú, szemléletben itt-ott ugyan eltérő, éppen ezért azonban szélesebb feltárását eredményezte. A munka tematikailag három részre oszlik. Az első a kongresszus nemzetközi összefüggéseivel foglalkozik. Idesorolhatók a kongresszus és a szakszervezeti mozgalom kapcsolatait tárgyaló tanulmányok is, amelyeket a szerkesztők — indokolt megfontolásból — külön címszó alatt közölnek. Már a kongresszus előkészítése során — amint azt K. K. Sirinya és Székely Gábor tanulmánya meggyőzően bizonyítja — „a Komintern vezetőségében kialakulóban volt az a felfogás, hogy a szocialista átalakulást a kapitalista országokban antifasiszta, általános demokratikus szakasz előzi majd meg, amely nemcsak előtte jár a szocialista átalakulásnak, hanem elő is segíti azt." (17. old.) Más szóval tehát a megváltozott nemzetközi helyzet hatására és annak elemzése alapján egy új stratégia körvonalai rajzolódtak ki, amelynek kidolgozásában különösképpen Dimitrov és Manuilszkij játszott fontos szerepet. Bár Sztálin ekkor még kételkedett a szociáldemokrata pártok vezetőségeivel való együttműködés lehetőségében, ő is szakított a szociáldemokrácia addigi differenciálatlan megítélésével egy rugalmasabb egységfronttaktika megvalósítása érdekében. Mégis hatalmas lépést kellett megtenni ahhoz, hogy — amint a szerkesztők már a könyv bevezetőjében is hangsúlyozzák — a Komintern leküzdje a korábbi elvi álláspontokat, politikai beidegződéseket, az „osztály osztály elleni harc"-nak, a szociáldemokráciát megbélyegző „szociálfasizmus"-nak, vagy a „munkásegység csak alulról" való megvalósításának a gondolatát, elvesse „a fasizmus és a polgári demokrácia közötti különbségek negligálását, a fasizmus elleni harc és a szocialista forradalom közvetlen és feltétlen összekapcsolását". (8. old.) 1935. július 25-én került sor a VII. kongresszus megnyitására, amelynek alapvető témaköre a moszkvai Szakszervezetek Székházában elhelyezett hatnyelvű felirat szerint így hangzott: „Egységes proletárfrontban a tőke támadása, a fasizmus és az imperializmus ellen!" (Idézi Székely Gábor, 26. old.) Az első napirendi pontot ugyan a Komintern Végrehajtó Bizottságának a VI. kongresszus, azaz 1928 óta kifejtett tevékenysége képezte, de már e témakörön belül is felmerült számos elméleti kérdés a fasizmussal és az ellene folytatott harccal kapcsolatban. így annak vitája mintegy előkészítette a kongresszus fő referátumát, amelyet Dimitrov tartott „A fasizmus támadása és a Kommunista Internacionálé feladatai a munkásosztály egységéért a fasizmus ellen folytatott harcban" címmel. (32. old.) Székely Gábor röviden ismerteti a beszámolót, amelyet a kongresszus alapos vita után elfogadott. Az új stratégiai irányvonal, az antifasizmus szellemében került sor a még hátralevő napirendi pontok, a béke és a háború aktuális kérdéseinek megvitatására, valamint a Szovjetunióban 1928 és 1935 között végbement hatalmas társadalmi változásoknak, a szocializmus győzelmének elemzésére, ill. méltatására. A nemzetközi helyzetnek a Kommunista és a Szocialista Munkásinternacionálé állásfoglalására gyakorolt hatását vizsgálja Aldo Agosti tanulmánya. Különösen figyelemre méltó, hogy kitér a korszak egyik legfontosabb nemzetközi eseményére, a szovjet külpolitikában a fasizmus németországi győzelme után bekövetkezett változásra, s teljesen egyetérthetünk azzal a nézetével, hogy bár „a Komintern nemzetközi politikája nem volt egyszerű eszköze a szovjet külpolitikának, igen szoros kapcsolat volt a kettő között, kiváltképpen a fasizmus elleni harc kérdésében". (40. old.) A Szocialista Munkásinternacionálénak, illetve tagpártjainak nemzetközi politikájával kapcsolat-