Századok – 1987
TÖRTÉNETI IRODALOM - A Kommunista Internacionálé VII. kongresszusa (Ism.: Tokodi Gyula) 191
186 TÖRTÉNETI IRODALOM 193 ban Agosti csupán néhány fontosabb kérdést emel ki. A témakör alaposabb elemzését Jemnitz János tanulmánya vállalta, bemutatván az amerikai szocialisták, a Belga Munkáspárt, a Francia Szocialista Párt és a Szocialista Ifjúsági Internacionálé reagálását a Komintern VII. kongresszusára. Ide kapcsolódik a nyugatnémet Willi Buschak tanulmánya is, amely a népfront-koncepcióban többnyire megalkuvást látó európai baloldali szocialisták nézeteit dolgozta föl. Az új stratégiai irányvonal eredményességének egyik alapvető feltétele az volt, hogy mennyire teszi azt magáévá a nemzetközi szakszervezeti mozgalom. A Vörös Szakszervezeti Internacionálé (Profintern) már 1933-ban több sikeres kezdeményezést tett a reformista szakszervezetekkel való antifasiszta akcióegység megvalósítására, mégis időre volt szükség ahhoz, hogy — a lengyel Aleksander Kochanski által ismertetett viták eredményeképpen — a „Komintern határozott, új állásfoglalása érvényesüljön a szakszervezetek egyesülésének ellenzőivel szemben" (74. old.), s 1937. december 30-án döntés szülessék a Profintern feloszlatásáról. E folyamatban különös jelentősége volt egyfelől a VII. kongresszus után közvetlenül megtartott moszkvai nemzetközi szakszervezeti tanácskozásnak, másfelől a francia szakszervezetek egyesülésének. Ennek megfelelően mindkét eseményt külön-külön tanulmány (Grant Agyibekov és Jemnitz János) mutatja be. A tanulmánygyűjtemény második, terjedelmében legnagyobb és új információkban leggazdagabb része országonként ismerteti a népfront-, ill. egységfrontpolitika alakulását. A szerkesztők külön címszó alatt kiemelt helyet és sorrendi elsőbbséget adtak Magyarországnak, Borsányi György és Pintér István tanulmányának. Az előbbi a magyar kommunisták politikai gondolkodásában, különösen a szociáldemokráciáról vallott nézetekben végbement változásokat kíséri nyomon, és behatóan ismerteti a magyar delegáció munkáját a VII. kongresszuson. Azt a rendkívül bonyolult, ellentmondásos folyamatot tárja fel, amelynek eredményeképpen a „szociáldemokratákkal való összetartozás tudata" a harmincas évek végére mégiscsak megerősödött, s számszerűen ugyan megfogyatkozott, de politikailag megerősödő munkásmozgalmat találunk Magyarországon". (106. old.) Pintér István tanulmánya viszont elsősorban a magyar szociáldemokrácián belül vizsgálja az egységfront gondolatának fogadtatását. Bemutatva az SZDP-n és a szakszervezeti mozgalmon belüli ellentétes véleményeket, amelyek már a Komintern VII. kongresszusa előtt is jelentkeztek, s amelyek a magyar politikai élet sajátos feltételei között 1935 nyarától — részben a kongresszus hatására — tovább differenciálódtak, magyarázatot keres és ad arra az ekkor még domináló állásfoglalásra, amely „elvileg elismerte, egyes országokban a gyakorlatban is hasznosnak tartotta az egységfrontot, de Magyarországon kizárta a lehetőségét". (119. old.) Mindamellett Pintér István tanulmányból az is kitűnik, hogy az egységfront a magyar szociáldemokrata gondolkodásnak is szerves részévé vált ezekben az években, hasonlóan a népfront koncepciójához, amely 1936-ban a spanyol és a francia példák hatására különösen előtérbe került. A VII. kongresszus országonkénti visszhangjának felmérése során a tanulmánygyűjtemény nem törekedhetett teljességre. Figyelembe véve a kutatások mai stádiumát, a tanulmányok szükségszerűen Európára koncentrálnak. J. Nagy László írása ugyan kitekintést ad a Maghreb országok kommunista mozgalmára is, de a nagy ázsiai országok, mindenekelőtt Kina, valamint Latin-Amerika országainak munkásmozgalma kimaradt a gyűjteményből. Európa esetében is a lehetőségekhez kellett a szerkesztőknek alkalmazkodniok. Több fontos területet — a skandináv országokat, Bulgáriát, Görögországot — kénytelenek voltak kihagyni. Ezzel szemben viszonylag nagy helyet kapott Lengyelország, amellyel két tanulmány (Szokolay Katalin és Jan Tomicki) és egy visszaemlékezés (Józef Kowalski) foglalkozik, kettő esik a német munkásmozgalomra (Németh István, illetve Willi Buschak), s ugyancsak kettő a spanyol munkásmozgalomra (Marta Bizcarrondo, illetve Harsányi Iván — M. T. Mescserjakov). Ausztriát Herbert Steiner, Csehszlovákiát Szarka László, Franciaországot Haskó Katalin, Hollandiát Wim Pelt, Jugoszláviát France Klopcic, Nagy-Britanniát Surányi Róbert, Olaszországot Ernesto Raggioneri, Romániát pedig Lipcsey Ildikó írása képviseli a tanulmánykötetben. Bár a maga nemében mindegyik tanulmány értékes, ezúttal csak a francia és spanyol munkásmozgalomra vonatkozókat emeljük ki, mivel az 1930-as évek közepén és második felében közismerten a 13 Századok 87/1
