Századok – 1987
TANULMÁNYOK - Pándi Lajos: A Salazar-diktatúra évei (1926-1961) 1061
1096 PÁN DI LAJOS 1962 januárjában és márciusában ötvenezres köztársasági tüntetésekre került sor Portóban, májusban a fővárosban zajlottak hasonló nagyságrendű megmozdulások. Kétszázezer alentejói agrárproletár április-májusi megmozdulásai kivívták a nyolcórás munkaidőt. Az európai diákmozgalmak előfutáraként a lisszaboni, portói, coimbrai egyetemeken politikai jellegű általános diáksztrájkokra került sor a fasiszta terror ellen. A rendőri beavatkozás elleni tiltakozásul és az egyetemi autonómiát sértő néhány új törvény miatt lemondott a lisszaboni egyetem rektorának 1959-ben kinevezett Caetano. A politikai vezetés nélküli tömegmozgalmak 1962 nyarára kifulladtak, s aztán 1968-ig nem volt érdemi megmozdulás és politikai ellenzékiség. A kormány csapásai részben szétzilálták, részben ismét emigrációba kényszerítették az ellenzéki erőket (melyeket egyébként is dezorganizált a diktatúraellenes harc egyértelmű összekapcsolódása az antikolonializmussal). A gyarmati kérdést a kormányzat — a választási kampányok idejére is megtiltva megvitatását — hermetikusan elszigetelte az anyaországi közvéleménytől. Emellett az antikolonialista hazai közvélemény és ellenzékiség kialakulásának megakadályozására az erőszakszervezeteket, elsősorban a Portugál Légiót megerősítették. Bár az angolai felkelés alaposan megtépázta a luzotropikalizmus egyik hangzatos jelszavát, miszerint „az európai napnyugta után is nyugodtan sétálhat Luanda külvárosában", mégis: sikerült életet lehelni a salazarista ideológiába. A Tengerész Henrik emlékének szentelt lisszaboni nemzetközi kongresszuson 1960 szeptemberében Gilberto Freyre által tételesen kifejtett lusotropicalismo pontosan illett „az egész világ ellen" fennmaradni kívánó portugál birodalom képéhez. A megújult ideológia központi elemévé még inkább a kivételességre alapozott, a korábbinál is erőteljesebb defenzív nacionalizmus vált. Ezt a kivételességet látszott alátámasztani (bár inkább Portugália fejletlenségét és stagnálását jelezte), hogy az ötvenes években egyedülálló módon közeledett egymáshoz az anyaország és a gyarmatok — azaz a „fejlett" és a „fejlődő" országok — fejlettségi szintje. „A dekolonizáció — hangzott az »új« érv — nem feltétlenül független állam megteremtéséből áll, hiszen teoretikusan az integráció is a dekolonizáció formája."44 Portugália az érvelés szerint a „fehér rasszizmussal" (Délafrikai Köztársaság [DAK]) és a „fekete rasszizmussal" (a gyarmatoktól északra fekvő új független államokkal) szemben a „sokfajú és többkontinensü államot" valósítja meg, amely nem fajok koegzisztenciáját, hanem összeolvadásukat jelenti. Az ideológia újra felerősödő eleme lett a „keresztény Nyugat védelme". Salazar már az angolai felkelés kapcsán kijelentette, hogy gyarmati háború nincs, csupán rendőri akciók vannak, az afrikai „terrorizmus" külföldi eredetű mesterséges jelenség, az autochton népek immúnisak vele szemben, és a portugál kolonializmus — ellenállva a Szovjetunió és Kína támogatta nacionalista mozgalmaknak — a szabad világ és a "*Oganiszjan i. m. 24.
