Századok – 1987
TÖRTÉNETI IRODALOM - Gall; Lothar: Europa auf dem Weg in die Moderne 1850-1890. (Ism.:Erdődy Gábor) 981
974 TÖRTÉNETI IRODALOM 983 az európai államok közötti kapcsolatok történetében is. A korábbi egyensúlypolitikai meggondolások primátusával szemben a nemzetállami szerveződés, az európai politika nacionalizálásánaY. programját vállalták fel, anélkül azonban, hogy azt hosszú távon is rendszermeghatározó elvnek fogadták volna el. Céljuk az volt, hogy a nemzetállami követelések érvényre juttatásával számukra kedvező változásokat érjenek el, s az így szerzett pozíciókat a tradicionális rendhez történő visszatéréssel védjék, erősítsék. Messzemenően megfelelt a jelzett elvárásoknak az 1870 után megjelenő ún. új imperializmus azon törekvése, hogy Európa figyelmét az Európán kívüli világra irányítsa, s egy sajátos szeleprendszer működtetésével a kontinens status quo-ját biztosítsa. S mivel ezen elgondolást az imperializmus bírálóinak jelentős része is magáévá tette (ld. Clemenceau), Európa területi revolúciójára a nemzetállami elv alapján (tegyük hozzá: nagyon torz formában — E. G.) majd csak az első világháború következtében kerülhetett sor. A kultúra és a vallás vizsgálatára áttérve Gall kiemeli, hogy a vizsgált periódusban kialakultak a régiók feletti információáramlás, a kommunikáció minimális feltételei; a széles néprétegek politikai mobilizálásával s a politikai tömegpiac létrehozásával megtörtént a politikai élet nacionalizálása. Az egyes szaktudományok hatalmas fejlődésnek indultak, az 1873-as gazdasági megtorpanás következtében azonban az újonnan felhalmozott óriási ismeretanyag ellenére a Fortschrittsoptimismus válsága következett be. A kultúrában és a művészetekben az identitásválság elmélyülése tükröződött, miközben a természettudományok irányításával olyan új realizmus-fogalom megteremtésére irányuló kísérlet bontakozott ki, melynek középpontjában az életfeltételeit növekvő mértékben megismerni és egyre hatékonyabban befolyásolni képes ember áll. A továbbiakban Gall behatóan elemzi a bonapartizmust, az olasz egységállam megszületésének sajátosságait, s joggal állítja mondanivalója középpontjába a közép-európai átrendeződést meghatározó ún. „német út" értelmezését. Bemutatja a német liberalizmus 1848/49 után lejátszódó kritikus útkereső, önmeghatározási próbálkozásait, melyeknek mélyén a haladás feltartóztathatatlanságába vetett hit megkérdőjeleződése, a lehetséges optimális eredményt elérni képes „reálpolitika" keresése húzódott. Az 1861 júniusában alakult, Közép-Európa legnagyobb tömegmozgalmának (Nationalverein) támogatásával rendelkező Haladópárt az alkotmányos jogállam és a nemzeti egység egyidejű megteremtésének szükségét vallotta ugyan, a bismarcki megoldásban a nemzeti szenvedélyeket mobilizálni képes klasszikus diplomácia diadalmaskodott, amely az egységpolitika sikereit felhasználva a monarchikus-autoritárius belső rendet erősítette. A nemesség és a polgárság átmeneti erőegyensúlyára építő kancellár a nemzeti liberálisok és a szabad konzervatívok megnyerésével rendszerének új alapjait teremtette meg. Gall úgy véli, hogy fö vonalaiban hasonló alaptendencia érvényesült ugyan az olasz, francia és az angol polgári átalakulásban is, a megkülönböztető vonások azonban már a kezdetektől egyértelműen megmutatkoztak. Míg ugyanis Nyugat-Európában a haladás irányát a folyamatos parlamentarizálás határozta meg, Németországban a hadsereg, a bürokrácia és a monarchikus végrehajtó hatalom domináns állása érvényesült. Ismeretes, hogy a német liberálisok erősen hittek abban: az 1871-ben kényszerből elfogadott autoriter vonások hamarosan felszámolhatók lesznek, a nemzetállam megszületése mintegy automatikusan utat nyit a liberalizmus felülkerekedéséhez. S hogy Közép-Európa története végül is nem az idézett reményeket igazolta, annak oka Gall szerint nem annyira az 1866/71-es döntésekben, mint inkább a liberalizmus mély válságát előidéző elkövetkező évek fejlődési rendellenességekben kerésendő. Az 1870-es évek kezdetben a liberalizmus térnyerésének jegyében teltek. A gazdasági növekedés, a társadalmi ellentétek látszólagos csökkenése, a nemzeti liberálisok átfogó reformtörvényalkotásai a reményteli kibontakozás közelségét idézték. Igaz, már ekkor hallatták hangjukat a szociális baloldal képviselői, akiknek bírálata értelmében a létező jogállam az erősek jogait képviseli, a meghirdetett jogegyenlőség semmit sem ér valódi materiális egyenlőség nélkül. A liberális eformpolitikát még kiteljesedése előtt hirtelen lezáró, az ellentmondásokat kiélező 73-as válság nyomán a liberalizmus tere érezhetően beszűkült az újjáéledő konzervativizmus és a születő szociális baloldal szorításában. Anglia kivételével az állam, a társadalom és a gazdaság szféráiban egyaránt olyan válságfolyamatok bontakoztak ki, amelyek a 20. sz. első felére is érvényes változásokat eredményeztek. Mint legfőbb szabályozó hatalom, egyre inkább előtérbe nyomult az újabb és újabb feladatokat magára vállaló állam és bürokráciája. (Ezzel párhuzamosan sikertelen kísérletek indulnak meg az állam társadalmasítására) A 70—80-as években a
