Századok – 1986
Történetirodalom - Moravcsik Gyula: Az Árpád-kori magyar történet bizánci forrásai (Ism.: P. Gábor Mózes) 174/I
175 TÖRTÉNETI IRODALOM Istenanyja elnevezés a Gottesmutter, богоматерь stb. analógiájára. Hasonló okokból téves „mindenhatónak" fordítani az aÚTOKpáojp-t, а császári „egyeduralkodót". (163.) A fordítóknak kétségtelenül sok nehézséget okozhatott a gyakran homályos és megromlott szöveg, de még inkább a számukra ismeretlen bizánci rítus és ortodox egyházi gyakorlat. A 117. oldalon csak a lábjegyzetben tettek kísérletet arra, hogy bemutassanak egy keleten közismert és típussá lett ikont, melyet magyarul „Vezérlő Istenanyának" neveztek el. Az 'OSryyTyuQia-t azonban csak „útmutatónak" lehet fordítani, mivel az ikonon az Istenanyja rámutat az ölében lévő, megtestesült Igére, aki „út, igazság és élet" (Jn. 14,6). Ugyanez a jegyzet „ereklyének" nevezi az említett ikont, melyet Komnenosz János magával vitt hadjárataiba, „s neki tulajdonította győzelmeit". Ortodox gyakorlatban azonban egyrészt az ikonokat nem nevezik ereklyéknek, csak a szentek testi-ruházati maradványait, másrészt az eredeti kontextus nem ad okot a fönti babonás következtetésre és magyarázatra. Az is kár, hogy a közismert és speciális jelentésű „ikon" szót mindenütt a semleges és szürke „képnek" fordítják. Szintén „túlfordítottnak" tűnik a „szférák" igen pontos, de költői szövegben mesterkélt áttétele „éggömbökre" (322—323.). Általánosabb félreértést fejez ki a 74. oldalon található bevezetés, mely szerint szt. Atanáz (Athanasios) „bazilita" szabályokat vezetett be az Athosz-hegyi szerzetes-világba. Az ortodox szerzetességben akár minden monostornak lehet saját szabályzata, melyek közül a kappadókiai Nagy szt. Vazul (Bazil) ún. hosszabb és rövidebb regulája a 4. századból csak egy, inkább általános tanácsokat adó, mint konkrét előírásokat tartalmazó archetypus. Hogy nyugaton mégis ezt tekintik a keleti szerzetesség „alapító levelének", az csak a nyugati viszonyokból következő szemléletnek és a tájékozatlanságnak köszönhető. Hasonló eredetű félreértéssel találkozunk Theódorosz Pródromosz alkalmi versénél, mely címe szerint Alexiosz Komnenosz „koszorúviselés-ünnepére" (oxeipricpopía) készült. Ezt а bizonytalan értelmet a jegyzet így pontosítja: „A koszorúviselés ünnepe Alexios Komnenos társcsászárrá koronázása 1122-ben". (169.) Tartalma szerint azonban a vers esküvői himnusz, szoros rokonságban áll pl. Niketász Choniátesz esküvői beszédével (261—262.). Csak annyi magyar vonatkozása van, hogy a környező és távolabbi népek fölsorolásában (egymás mellett!) szerepelnek a hunok és pannonok, viszont az ünnepelt menyasszony német származású, „a rajnai király nemzetségéből". Bizánci rítusban az esküvőt a szertartás legjellegzetesebb mozzanatáról ma is „koszorúzásnak" hívják. Bevezetőjében a szerző is elismeri, hogy a magyarokra vonatkozó forrásrészletek kiválasztásában nehézséget okozott az a körülmény, hogy az Oüyypoi „népnéven kívül, mely kizárólag csak a magyarokra vonatkozik, a bizánci forrásokban a magyarok olyan neveken is szerepelnek..., melyek más népek elnevezéseként is használatosak. Ennek következtében egyes esetekben, ha az illető népnév egyedül áll, s hiányzik mellőle minden olyan adat, amely kilétére fényt vetne, (akkor annak) a magyarokra vonatkoztatása kétséges". Az egyéb népnevek használatában, időbeli gyakoriságában ugyanakkor megfigyelhető bizonyos tendencia. Mig a 9—10. században a magyarokat leginkább türköknek hívják, addig a 12. századi bőséges források (Kinnamosz, Choniátesz, Szkutariótesz) túlnyomórészt hunoknak. Más korban más szerzők következetesen vagy fölváltva szinonimaként használják a paionok, pannonok, dákok, gepidák, géták, triballoszok elnevezést, gyűjtőnévként pedig a szkythákat vagy a barbárokat. Valóban izgalmas és messzevezető lenne megvizsgálni, hogy milyen szándék és szemlélet húzódik meg egyik vagy másik elnevezés mögött és általában az archaizáló bizánci törekvések mögött is. Itt elég csak arra utalni, hogy az adott források alapján egyértelműen megállapítható: sohasem félreértésről vagy ötletszerű használatról van szó, hanem „hivatalos ideológiáról", mely már nem vonatkozik a dolgokat mindig reálisan megnevező köznyelvre. „A hunokat — írja Theódorosz Szkutariótisz — magyaroknak nevezi a tömeg." (302.) Hogy mi értelme volt századokkal korábban élt és Bizánccal kapcsolatban/ellentétben állott népek nevét ráerőltetni azoktól teljesen független népekre (pl. „perzsáknak" hívták a szeldzsuk törököket, „dákoknak" általában a szerbeket, „myseknek" a vlachokat, „pannonoknak", „gepidáknak" stb. a magyarokat), az magukból az elnevezésekből részben kiderül. A bizánci szemléletet általában a folytonosság tudata jellemzi és ennek földrajzi vetületével találkozunk, ha az egykori Mysia, Dákia, Pannónia stb. területén fölbukkanó népeket a területről vagy az ott egyszer már szerepet játszó népről nevezik el. Másrészt, az elnevezések nyilván jellemzések is, tehát általuk „funkcionális folytonosságban" látja Bizánc szomszédait. Ennyiben találónak kell a magyarok „türk" elnevezését tartanunk, hiszen a
