Századok – 1986

Történetirodalom - Moravcsik Gyula: Az Árpád-kori magyar történet bizánci forrásai (Ism.: P. Gábor Mózes) 174/I

176 TÖRTÉNETI IRODALOM kazárokkal való hasonlóságot fejezte ki harcmodorban, kultúrában. A „hun" nevet viszont bizonyára a magyarok fölértékelésének tekinthetjük a Komnenoszok idején, amikor Bizánc utolsó nagyhatalmi kísérletei dőlnek el. Az Árpád-házzal létesítendő—létrejött dinasztikus kapcsolatok fontossága, de egyben kérdésessége, meddősége is kifejeződhet e terminusban, hiszen Magyarország nem csatlakozott a bizánci kultúrkörhöz. Ha meggondoljuk, hogy a hun-magyar azonosításnak a 13. században Anonymusnál saját politikai jelentősége lett, de ennek korábbi hagyománya egyértelműen nem mutatható ki, akkor alighanem egy bizánci hatásra létrejött magyar ön-archaizálás forrásvidékén vagyunk. A bizánci hagyományban ilyennel bőségesen találkozunk. A magát mindvégig rómainak tekintő birodalom, a hivatalosan Új Rómának nevezett főváros mellett a hadsereg és a tömegek is „rómaiak" voltak, és ezért nevezték később a .törökök keresztény alattvalóikat „rum millet"-nek. A hétköznapivá vált „rómaiság" miatt a bizánci írástudók tovább archaizálják saját nemzetüket „ausonoknak". Külön tanulmányt érdemelne az a kérdés, hogy Bizáncban vajon miért vállalták az állandó archaizálással járó nyilvánvaló hátrányt egy, ma már romantikusnak érzett fikció kedvéért. A Thukydidész stílusát utánzó Anna Komnena pl. bevallja, hogy azért kerüli a „vulgáris" neveket, mert azok „beszennyezik" a történeti munkát (102.). Anélkül, hogy esetleg öntudatlan platonikus idealizmussal vádolnánk a bizánci Írókat, arisztokratikus „antirealizmusuk" gyökereit forrásainkban is megtaláljuk. Niketász Choniátesznél példát találunk a római-barbár ellentét tömegeknek szánt propagandájára. Mánuel császár hadvezérének, Andronikosz Lapardesznek tulajdonit egy katonákat buzdító beszédet a „rómaiak" felsőbbrendűségéről: „Férfiaknak kell lennünk ezekkel az állatias lelkületű barbárokkal szemben, hogy valamiképpen alul ne maradjunk... Azt nem is mondom már el, hogy amiként értelemben fölülmúljuk a barbárokat, amiként szólásban és szellemiekben sem vagyunk tehetetlenek, úgy a hadászati módszerekben is fölülmúljuk őket." (287—288.) Ennek a kereszténységtől teljesen független, ókorba visszamenő görög szellemi fölénynek a hangoztatása Bizáncban kiegészül egy keresztény ihletésű messianizmussal, melyre gyűjteményünk is hoz példát egy 12. századi himnuszban: „Mindenható Ige, könyörülj, a te néped vagyunk, kiválasztott papság, zúzzad össze hatalmaddal teljesen az istentelen ellenségeket, akik gyilkolást lihegnek mireánk, győzelmeket adván a császárnak, aki egyedül tebeléd helyezi a menekvés reményét." (124—125.) Bizánc nemcsak tudatában volt páratlan örökségének, folytonos „rómaiságának", melyet végletekig menő konzervativizmussal őrzött, de arról is meg volt győződve, hogy öröksége isteni kiválasztottságát igazolja, és sorsa nem annyira a konkrét történeti realitásoktól, mint inkább a gondviselésszerű isteni védelemtől függ. Ez pedig időtlenné dogmatizált, archaizálással a múltba olvasztott minden jelent. Létrejött Bizáncban egy „politikai teológia", mely a császári egyeduralomban teokráciát, a birodalomban Isten uralmának fokozatos megvalósulását és lehetséges földi mását látta. Ez a látomás mindig erösebb volt a realitásoknál, melyeket szintén észrevettek. Ez a kettősség pl. Mánuel császár rendeletében is megfogalmazódik: „Nagy Konstantin koronájának Isten kormányozta örököse. .. lélekben birtokosa mindannak, ami jog szernt megilleti — bár némelyek elpártoltak hatalmunktól." (148.) A 12. századtól Bizánc természetesen növekvő aggodalommal figyelte a számára egyre vésztjóslóbban alakuló politikai erőviszonyokat, de saját ideológiája foglyaként már nem tudott valós képet alkotni magának a körülötte zajló folyamatokról, nem érthette meg az e folyamatokat mozgató erőket és törvényszerűségeket. A 14. században is tudta Efraim zengeni a rómaiak, sőt az „ausonok" dicsőségét, amint ideológiai változatlansággal, dogmatikus ortodoxiával, szimbolikus szertartásokkal álomvilággá tudta magát Bizánc konzerválni. Már életében a kelet-európai történelem mítoszává vált, és ebben a formában biztosított magának örökkévalóságot. P. Gábor Mózes