Századok – 1986
Vita - Hajdú Lajos: Jogtörténeti kutatómunkánk hiányosságairól és követelményeiről. (Töprengés Kállay István „Úriszéki bíráskodás a XVIII–XIX. században” című monográfiája kapcsán) 1095/V–VI
VITA 1101 bírók" stb.). Talán a megyék „gazdái", a nemesek voltak azok, akik nem ismerték az úriszéki bíráskodást? Ők ismerték : egyrészt azért, mert az úriszék tagjainak többsége a táblabírák közül került ki, másrészt azért, mert a sedes dominalis munkájában résztvevő törvényes tanúság (legale testimonium — a szolgabíró és esküdtje) a megye közgyűlésén köteles volt beszámolni az úriszék munkájáról. Talán az államhatalom szervei voltak azok, akik nem ismerték eléggé az úriszéki bíráskodás tapasztalatait? Ez igaz, a 18. század első évtizedeiben valóban így volt, a központi kormányszékek csak a beérkező panaszokból és funkcionáriusainak meg tisztviselőinek élményeiből tudták megítélni, hogy e bírói fórumok tevékenysége megfelel-e az előírásoknak. A század második felének kezdetén azonban már megváltozott a helyzet: a pallosjoggal rendelkező dominiumok kötelesek voltak a börtöneikben őrzött rabok táblázatos kimutatását félévenként, a perkivonatokat (a büntető- és polgári perek kivonatait egyaránt!) pedig évente felterjeszteni a helytartótanácshoz. De azt is előírta a kormányzat, hogy azok az úriszékek, amelyek a meghatározott időtartamra szóló szabadságvesztést egyéb büntetésnemre változtatják át, vagy jogsértően szabják ki, illetve mellőzik a halálbüntetést — elveszítik pallosjogukat (1756. július 29-i dátummal kiadott helytartótanácsi intimátum). Előírt kötelességeiket az úriszékek természetesen nem teljesítették maradéktalanul (a megyék és a királyi városok sem!), de a helytartótanácsi levéltárban (C-27, C-28) ma is tanulmányozható sok ezer úriszéki rabtabella és perkivonat arról tanúskodik, hogy az államigazgatás központi szerveinek elegendő adat állt rendelkezésükre a földesúri ítélkezés megismeréséhez. Igaz — Kállay elsősorban azzal dokumentálja meglepő állítását, hogy a 18—19. századi ,,nagy jogtudósok műveiben csaknem hiába keressük az úriszékre való utalásokat". Ez nagyjából igaz — de hát a 18. században még jogtudósaink sem voltak, mert az a néhány professzor, aki Nagyszombatban vagy az egri Foglár-intézetben a hazai jogot tanította és „ad usum scholasticum" összefoglalta a gyakorlati jog tételeit (mint ahogy ezt Huszty István is tette), a szó igazi értelmében nem nevezhető jogtudósnak. Kállay azonban felmenti e nem létező jogtudósokat az úriszékkel kapcsolatos tájékozatlanságuk miatt, mondván, hogy ,,nem álltak rendelkezésükre az uradalmi levéltárak, amelyek abban az időben inkább elrejtették, mint feltárták az úriszék működését bemutató jegyzőkönyveket". Az imént már rámutattam arra, hogy a kutatott periódus legnagyobb részében (mintegy kétharmadában) az uradalmaknak rabtabellákat és perkivonatokat kellett felterjeszteniök, és a több ezer ilyen levéltári akta már épp elég adatot nyújthatott a reális kutatói judicium megalkotásához. De a még nem létező jogtudósokon kívül sokan mások is ismerték az úriszéki bíráskodás problémáit, hadd hívjam fel Kállay figyelmét arra, hogy amikor a kormányzat az 1751-es országgyűlésen napirendre tűzte az igazságszolgáltatás meggyorsítását, csaknem valamennyi megye és királyi város kifejtette e kérdéssel kapcsolatos véleményét, és az állásfoglalásokban akadtak az úriszéki bíráskodással kapcsolatos javaslatok is. A monográfia olvasása közben azonban az a benyomás alakul ki az emberben, hogy nem a kortársak, hanem a szerző tájékozatlan, mert az úriszéki bíráskodás
