Századok – 1986
Folyóiratszemle - Artizov A. N.: M. N. Pokrovszkij mint az orosz történettudomány historiográfusa 907/IV
FOLYÓIRATSZEMLE 907 II. Miklós — Vitte tanácsa ellenére — az 1904. december I2-i rendelettel válaszolt. A bátortalan ígéretek mellett hangsúlyozta az orosz egyeduralom történelmi alapjait, érdemi változásokról hallani sem akart, s elmarasztalta azokat, akik változásokat sürgettek. A cikk befejező része idézi Lenin álláspontját a liberálisokhoz való viszonyról, majd arról ír a szerző, hogy ők maguk is igyekeztek kapcsolatba kerülni a forradalmi szervezetekkel. A „Felszabadítás Szövetsége" néhány képviselője kontaktust tartott fenn Gapon pópával és szervezetével. Részt vettek a cárhoz címzett petíció előkészítésében. Reményeket fűztek a január 9-i felvonuláshoz, amely a „véres vasárnapba" torkollott, s az első orosz forradalom nyitányát jelentette. (Voproszi isztorii, 1985. 5. szám 103—109. o.) M. A. N. ART1ZOV: M. N. POKROVSZKIJ, MINT AZ OROSZ TÖRTÉNETTUDOMÁNY HISTORIOGRÁFUSA Rendkívül gazdag, polemikus fordulatokban bővelkedő szakirodalom foglalkozott már Pokrovszkij munkásságával, de a címben jelzett aspektusból még nem vizsgálták. A problémafelvetés, a főbb tendenciák felvázolásának igényével készítette közleményét a szerző. A marxista szovjet történettudomány úttörője 1917 előtt kritikai elemzések, recenziók keretében fogalmazott meg értékeléseket. Már ekkor kitűnt, hogy nem disztingvált megfelelően a természeti és társadalmi törvényszerűségek között, ugyanakkor a polgári szerzők szubjektív idealizmusára éles szemmel mutatott rá. Az Oroszország történetét a kezdetektől tárgyaló, 1910—1913 között öt kötetben napvilágot látott művében szintén figyelmre méltó megállapításokat tett a megelőző orosz történetírással kapcsolatban. Nagyra értékelte pl. Sz. M. Szolovjov forrásfeltáró tevékenységét, egyúttal élesen bírálta idealista szemléletmódját. Hasonlóan vélekedett V. I. Szergejevics munkáiról, aki a fejedelmek, cárok cselekedetei köré fűzte az orosz történelmet. A „Granat" kiadó enciklopédiája számára írt szócikket többek között I. N. Boltinról, aki az orosz történelmi fejlődést törvényszerű folyamatként láttatta, M. P. Pogogyinról, aki pozitivista felkészültségét a reakció szolgálatába állította. 1917 után már speciálisan is foglalkozott historiográfiai feladatokkal. Az osztálygyökerek feltárását tekintette elsődleges céljának. Ez a törekvés egyoldalúságra vezetett. Túlzottan direkten mutatta ki a kapcsolatot a gazdasági, társadalmi-politikai folyamatok és az orosz nemesi, burzsoá történetírás tendenciái között. 1923-ban megjelent egyetemi előadásaiban is kifejtette, hogy a társadalomtudományok közvetlenül tükrözik az osztályharc mozgását. Mindemellett jelentős volt, ahogyan leleplezte Miljukovnak az Októberi Forradalomról írott első könyvét, amely politikai pamflet szintjén, a források jelentős részét mellőzve taglalta az eseményeket. Az 1920-as évek első felében számos elemző írást jelentetett meg, amelyekben A. Sz. Lappo-Danyilevszkij, V. O. Kljucsevszkij és N. P. Pavlov-Szilvanszkij újra kiadott munkáit értékelte. Elismerte az adatgazdagságot, s különös jelentőséget tulajdonított az orosz és nyugat-európai fejlődés között feltárt analógiáknak. Az évtized közepén a marxista szovjet történettudomány eszmei előfutárait igyekezett feltárni. Foglalkozott pl. N. G. Csernisevszkij történelmi nézeteivel. Janus-arcúnak nevezte a nagy forradalmi demokratát, mert történelemfelfogásában idealista és materialista elemek keveredtek. Ez az eklektikus láttatás előrelépés volt Plehanov értékeléséhez képest, aki szociológiája alapján idealistának minősítette Csernisevszkijt, de Sztyeklov véleményéhez viszonyítva is, aki materializmusát emelte ki egyoldalúan. A polgári történetírással polemizálva az orosz történelemre vonatkozó ismeretek kezdeteit a 12. századra datálta, az évkönyvírást tekintette az orosz történetírás kezdeteinek, s nem a 17. századi munkákat. Más helyen viszont a kapitalista viszonyok megjelenéséhez kötötte a történettudomány kialakulását, s a 19. századi szerzők műveit elemezte. A nemesi és burzsoá iskola közötti átmenetként értékelte B. N. Csicserin munkásságát, a legjelentősebb alkotónak Sz. M. Szolovjovot tartotta. 1С. D. Kavelinnel együtt őket
