Századok – 1986

Történetirodalom - Langewiesche Dieter: Europa zwischen Restauration und Revolution 1815–1849 (Ism.: Gergely András) 876/IV

877 TÖRTÉNETI IRODALOM ellentmondásban határozza meg, amely a „mozgás" (gazdasági fejlődés, politikai modernizálódás) és a hagyomány, a merev uralmi rendszerek között feszül. Földrajzilag az ellentmondás íve a már modernizálódott Anglia s a jelzett feszültséget még alig-alig érzékelő mozdulatlan cári Oroszország között húzható meg. Kulcsszava a „képződmény" (Gefälle), „fejlődési alakulat" (Entwicklungsgefalle), amelyet azáltal tölt meg tartalommal, hogy Európa egészében, majd egyes országaiban mindenütt a mozgás és a megőrzés erőinek változó viszonyával ragadja meg és jellemzi a történeti folyamatokat. Hangsúlyozza, hogy a megőrzés erőinek kedvező pozícióit az 1815-ös rendezés biztosította, s ennyiben annak mérlege negatív. Ám érdemének tudja be, hogy az államok közötti méltányos rendezés folytán európai háborúra egy évszázadig nem került sor. A konfliktusok nem fejlődtek összeurópai jellegűvé, mert a győztesek mérséklettel szabták meg döntéseiket mind a legyőzöttek, mind a gyengébbek irányában. Az „ideológiai tömbök" kialakulását, a liberális Nyugat- és az abszolutista Kelet-Európa szétválását és szembekerülését nem az 1830 júliusi forradalom utánra, hanem 1850 körűire datálja. Felhívja a figyelmet arra is, hogy az európai hatalmi egyensúly az öt nagyhatalom erőviszonyán alapult, és így stabilitása elméletileg bizonyos fokú közömbösséget mutatott azok első berendezkedése iránt. 1848 hatalmi vákuumát sem Anglia, sem Oroszország nem használta ki, a forradalmak meghiúsulása (Magyarországtól eltekintve) alapvetően belső, immanens okokra vezethető vissza. A hatalmi rendszer áttekintését az agrártársadalom és iparosodás összeurópai bemutatása követi. Az 1830—1850 közötti időszakot a még kevéssé okadatolt népességrobbanás és az azáltal előidézett, minden eddiginél siúyosabb pauperizmus jellemzi. A helyzetet az utolsó „régi típusú", rossz termések által előidézett agrárválságok súlyosbították. Kiutat csak az iparosodás jelenthetett, még akkor is, ha az alkalmanként a szegénység újabb formáit hozta is létre. A politikai fejlődés rajzát a nemzetté válás elvi és gyakorlati útjainak felvázolása vezeti be. A szerző figyelme itt főként Európa két felének sikeres nemzetalapítása, a belga és a görög nemzetállam létrejötte felé fordul. Három ország történetét tárgyalja ezután kiemelten: Franciaországot, Angliát és Németországot. Franciaországban a júliusi forradalom után továbbra is a nagyburzsoázia, a felső bürokrácia és a nagybirtok közös uralma érvényesül! A forradalom tehát nem a hatalmi erőviszonyokon, annak osztályjellegén változtatott, hanem a tekintélyek összeszövődött, patriarkális uralmát modernizálta az urbánus kapitalista társadalom funkcionális kapcsolatrendszere irányában. A rendszer válságát 1848 előtt bázisának szűkössége, az uralmi rendszer merevsége idézte elő. Anglia történeténél nagy nyomatékkal említi, hogy a sikeres reformok hátterében — illetve annak serkentőjeként — mennyi nyomor, nyugtalanság, zavargás, szervezkedés rejlik. Mégis, az angol uralmi rendszer érdeme, hogy a parlamenten kívüli és parlamenti erőviszonyok sajátos integrációjára volt képes. Az első siker, az 1832. évi parlamenti reform, nemcsak felbátorította, hanem szervezkedésre, érdekeik méltányolható artikulációjára is késztette a parlamentből kirekesztett tömegeket, amelyek így nagyobb erővel és elfogadhatóbb követelésekkel léptek a parlament elé: a liberalizmus itt — egyedül Európában 1848 előtt — megtette a döntő lépést a társadalom egészének politikai integrációja, a demokrácia felé. Németország helyzetének differenciált rajzából kiemelendőnek tartjuk, hogy a délnémet országok országgyűlései ugyan liberális politikai életre adtak lehetőséget, de ez az „alkotmánypolitikai képződmény" (Gefälle) egyúttal a partikuláris tendenciákat is erősítette. 1847-re Németországban végbement a liberális és a demokrata áramlatok kettéválása. Utóbbiak érdeme, hogy megkísérelték az alkotmányos, politikai program és a társadalmi reformkövetelések közötti feszültségek csökkentését — ám a tömeges szegénység leküzdésére, a nagy társadalmi ellentétek feloldására nem adtak programot. 1848-ban Európa csaknem egészén először és utoljára haladt végig forradalmi hullám, amely a legtöbb országban (1) a nemzeti állam kialakítását, (2) az uralmi rendszer demokratizálását és (3) a társadalmi rendszer modernizálását tűzte ki céljául. A tárgyalás itt is országonkénti: Franciaország, Ausztria (Bécs, ausztroszlávizmus, a forradalom Magyarországon alfejezetekkel), Itália, Németország következik egymás után, majd a forradalom meghiúsulása fejezetben Németország és Ausztria, Magyarország, Itália, Franciaország sorrendben tárgyal, hogy legvégül még egyszer összefoglalja „az európai forradalmak meghiúsulásának okait". Langewiesche valóban képes arra, hogy erre a nagy kérdésre európai választ adjon. A historiográfiai részben foglalkozik azokkal az ellentmondásos és leegyszerűsítő nézetekkel,