Századok – 1986
Tanulmányok - Kiss Z. Géza: A földesúri birtok és a parasztföld elkülönítésének történeti útja az Ormánságban. 1767–1867 51/I
74 KISS Z. GÉZA munkaszeretete. Aki magán nem segít, azon az Isten sem segíthet! A nagyobb föld megmunkálása éppúgy terhes lett volna számára, mint az intenzívebb módszerekkel járó többletmunka, a csatornázások, építkezések bérmunkája, vagy éppen a kivándorlás bizonytalansága. A kibontakozó kapitalizmus korában egy-egy egészséges közösség fokozottabb munkával válaszolt a családfenntartás, a lakáskultúra, az öltözködés drágulására, ez a nép pedig születéskorlátozással, a rég elavult talpasházhoz, meg a biklához való ragaszkodással, és megteremti hozzá az életszínvonal munka nélkül való biztosításának öngyilkos etikáját is. Ez a magatartás a korszak szembetűnő vonásának, a megállíthatatlan pauperizálódásnak az oka. Már a kortárs Naszvadi Sámuel vajszlói nótárius észleli az általános szegényedés következményeit, hogy igavonó hiányában több jobbágy „Földeit, Réttyeit, rész szerint Másoknak ki osztya, rosszul miveli, vagy vetetlen hagyja". Tud már olyan jobbágyról is, aki helyett „A publicum részére való szolgálatokat is a Helység viseli..." A 19. század második negyedének csapadékos időjárására, költséges pereire gondolva idézi „.. .a fellyebbi üdők mostohaságát", s ennek tudja be, hogy „.. .a gazdák minden Marhákbul nagyon ki fogyván, elerőtlenedtek" és az uradalomnak tízezer forinttal tartoznak.62 Egészítsük ki Naszvadit azzal, hogy a „fellyebbi üdők mostohasága" abból is adódott, hogy a megfogyatkozott legelőjű falvak a regulációs perek lezajlása után kénytelenek voltak jószágaik számára külön is legelőt bérelni. Szerencsésnek mondható még az a község, ahol helyben meg lehetett oldani a legeltetést. Ezek a községek a május és augusztus közötti „nyári legeitetőért" szarvasmarhánként tíz krajcárt fizettek, s ennek ellenében a vágó erdőket kivéve, általában használhatták a tilos legelőket is. Az ormánsági szegénység azonban nem vállalta sem a három hónapra fizetendő 10 váltó krajcárnyi bért, sem az esetleges istállózás gondjait, hanem ezúttal a jószágok létszámát csökkentette, és rendületlenül panaszkodott, hogy nem bírja a növekvő terheket. Sok község kényszerült azonban arra, hogy különböző szerződések útján biztosítson jószágának legelőt. A gazdagabb községek rendszerint egy egész pusztát, vagy egy adott terület nagyobb részét kibérlik jószágaik számára. Az az idő azonban, amikor még viszonylag olcsón szerezhettek jószágaiknak „marhaélő földet" már a múlté. A 19. század elején az uradalmak már igen szigorú feltételeket szabnak a megszorult falvaknak. Bogdása 1816-ban 90 forintért bérel legelőt a Körcsönyei pusztán szarvasmarháinak. A szerződés a fakitermelést és eladást, valamint a makkoltatást szigorúan tiltja. Ez utóbbit külön adja Bogdásának 120 forintért, ugyanakkor viszont 80 forint büntetés kilátásba helyezése mellett kötelezi őket a majorsági és dézsmagabona limitált részért történő nyomtatására. (Nem ez az egyetlen eset, amikor a kenyértelen szegénységet szerződéssel kényszerítik a nyomtatásra!) Azt 62 Bm. L. PAU VP. 1816—1817. 14. doboz. Részlet egy kérvényből és Naszvadi nótárius „Maga mentsége" uo. 1818—1819. 15. doboz.
