Századok – 1986
Tanulmányok - Kiss Z. Géza: A földesúri birtok és a parasztföld elkülönítésének történeti útja az Ormánságban. 1767–1867 51/I
A FÖLDESÚRI BIRTOK ÉS PARASZTFÖLD AZ ORMÁNSÁGBAN 1767- 1867 75 is előírja, hogy a majorsági földeken dolgozó jobbágyok jószágai a bérelt legelőn szabadon legelhetnek, s kötelesek beereszteni térítés ellenében drávai árvíz idején a Zehi puszta bérlőjének jószágait és térítés nélkül a drávakeresztúriakat.63 A kisebbeknek már csak egy-egy részterület jutott. így bérelte Kemse a Zehi pusztán lévő Körcsönye és Gáj nevü legelőt „minden szarvasmarhái és lovai számára", de szigorúan tilalmazták vidéki marhák befogadását, vagy a saját sertéseik beeresztését.6 4 Úgy tudjuk, hogy a sertések gyakori kitiltása lett a szlavóniai makkoltatás egyik előidézője.6 5 A fenti „legelőtágítási módszerek" mutatis mutandis minden ormánsági községben előfordulnak. Akkor sokasodnak meg igazán a gondok, ha a megélhetés alapját jelentő legelőt víz borítja, a kaszálók füvét feliszapolja. Ilyenkor írják csak igazán a panaszolkodó községek, hogy létezésük egyetlen alapja a sokfelől veszélyeztetett „baromtartás". Ezt fogalmazza meg Aderjás, Cún, Kémes, Kórós, Piskó, Szaporca népe is egy 1832-ben írt, s a megyéhez küldött közös kérvényben.66 Az uradalmak iratai között tömegével maradtak fenn a községek bírái és esküdtjei által hol panaszlóan (mert nekik is szűkös a legelőjük), hol együttérzően fogalmazott írások arról, hogy határukban vészelte át a nehéz időket egyik vagy másik község jószágállománya. A cúniakra vonatkozóan írja Nagy Kanisa Ferkó, harkányi bíró 1800 karácsonya táján, hogy „A fellyebb elmúlt Esztendőkben is ... valahányszor legelőjüktől megfosztattak, a mi határunkban legeltettek légyen ... egész hetekig, jószágainknak kárával".6 7 Más részük ugyanakkor a vajszlói uradalomban talált menedéket és Naszvadi Sámuel elegáns fogalmazása szerint „... leginkább a sámodi határban éltetik és tengetjék Marhájokat".6 8 — Ez az írás azt is elárulja, hogy kölcsönösségen alapult a vajszlói előzékenység, mert amikor az ő jószáguk került cúni legelőre, az ottani jobbágyok csak húsz krajcárt kértek marhánként, fübér gyanánt. A legelőbérletek kutatója néha rendkívüli esetekkel is találkozik. A vertikeiekkel történt meg az eddig nem látott csoda, hogy bérelt legelőjük túlságosan bőnek bizonyult. Szalai Dániel jegyző így fogalmazza a ritka állapotot: „... elég jószágot nem Athattunk, kéntelen Voltunk Bélleni Vejtibül Ökröket az Árendás Pusztára."6 9 így növelte tovább úr és paraszt egymástól való távolságát a közös használatú erdők, legelők elleni támadás. Az uraság nagyobb részt vett ezután használatba a közös határból, a jobbágy pedig éhező barmainak kénytelen volt idegenben legelőt bérelni. Az előbbi nagy lépéssel jutott előbbre a majorok kiépítése útján, az állattartó 63 PKML. F. CDXCV. Contractusok No. 1. 64 Bm. L. Úrbéri iratok, Kemse. No. 14. Szerződés. 1837. 65 Elek Péter—Gunda Béla: Elsüllyedt falu a Dunántúlon. Bp. 1936. 39. 66 Bm. L. Közgyűlési iratok 1832. 2513. sz. 61 Bm. L. Úrbéri iratok. Czun. F. 4. No. 12 68 Bm. L. Úrbéri iratok. Vajszló F. 4. No. 12. 6' Bm. L. Úrbéri iratok, Vejti. 18. szám. Sósvertike legelőigazolása.
