Századok – 1986
Történetirodalom - Szvák Gyula: Iván a Félelmetes (Ism.: V. Molnár László) 766/III
766 TÖRTÉNETI IRODALOM 766 jelentősebb befolyással volt a pecséthasználatra. A kisméretű címerpecsét alkalmazása a 15. század elejére gyakoribbá vált a díszes pontifikális pecséteknél. Az anyaggyűjtés a 14. századdal zárul. A szerző a továbbiakban művészettörténeti szempontból elemzi a fennmaradt pecséteket, utal a különböző jellegzetességeire, egyes motívumokra. Foglalkozik a pecsétkészítéssel, annak színvonalával, s a pecsétek más művészi ágakkal való összefüggésével is. Bodor Imre „Főpapi pecsétjeink 1400—1526-ig" című rövid összegzésében a legfontosabb jellemzőket foglalja össze az adott emlékanyaggal kapcsolatban. A közreadott anyag jelentős értékét képezi a katalógus. Ebben 79 db érseki, püspöki pecsét, a Függelékben 25 db 14. századi egyházi személy pecsétje található meg. A katalógus részletesen közli a pecsétekre vonatkozó információkat, így az eredeti lenyomat őrzési helyét, jelzetét, a másolat őrzési helyét, jelzetét, a méretet, a pecsétkép leírását, a körirat feloldását, a pecsétnek a szakirodalomban való közlését, képének megjelenési helyeit. A publikációt német nyelvű összefoglalás egészíti ki. A gazdag illusztrációs anyagban, az I—XXI. tábla a katalógusban és a függelékben tárgyalt pecséteket tartalmazza természetes nagyságban. A XXII—XXVIII. táblákon a kötet tanulmányait illusztráló ábrázolások kerültek közlésre. Az értékes munka megbecsülendő eredménye a napjainkban megújuló magyar történelmi segédtudományi kutatásnak, mely egy klasszikusnak számító terület, a szfragisztika témakörében is több érdekes publikációval gyarapodott a közelmúltban. Pandula Attila SZVÁK GYULA IVÁN, A FÉLELMETES Budapest, Gondolat 1985. 331 I. A hazai olvasóközönség ezidáig mindössze két könyvet ismerhetett IV. Iván (1533—1584) cár személyéről és tevékenységéről, így Robert Vipper „Rettegett Iván" ( 1947), valamint Nagy Iván „Rettenetes Iván" (1942) c. müveit. A legújabb könyv szerzője már címválasztásában is eltér a megelőzöektől, bebizonyítva, hogy a „Félelmetes" jelző közelebb áll az orosz „Groznij" jelentéséhez. Szvák Gyula bevezetőjében kiemeli, hogy nem pszichodrámát, de nem is erkölcstanító példázatot akar írni, hanem arra keres választ: milyen objektív és szubjektív tényezők okozták, hogy az eredendően jó képességekkel megáldott IV. Iván korának egyik legkegyetlenebb zsarnoka lett? Nem volt persze könnyű a kompromittált, tendenciózus és szélsőséges nézetek tudatos elkerülése, s a könyvtárnyi szakirodalom főszereplőjeként ismert uralkodó alakjának hiteles bemutatása a polarizált vélemények felidézésekor. Éppen ezért tartja fontosnak bemutatni azt a közel két évszázados vitát, amely az egyeduralom igenlői és a véres despotizmus elutasítói között kialakult. A szerző kitűnő érzékkel elemzi e polémia gyökerét, s konfrontálja az időtálló, illetve az aktuálpolitikai nézeteket. A historiográfiai áttekintés során a könyv írója idézi Karamzin, a „szlavofil" Ju. Szamarin és I. Beljajev, a „nyugatos" K. Kavelin, valamint M. Pogogyin, Sz. Szolovjov, Ja. Csisztovics, P. Kovalevszkij, V. Kljucsevszkij, Sz. Platonov, Plehanov, M. Pokrovszkij és mások nézeteit, amelyek rendkívül eltérő módon értékelték a paranoiás, szadista és üldözési mániától szenvedő cár államférfiúi tevékenységét és magánéletét. Árnyaltan elemzi a szerző az 1917 utáni „Iván-kép" alakulását is, rámutatva, hogy e különös személyiség objektív értékelése még hosszú ideig váratott magára. Az 1930—40-es években ugyanis a cár alakjának célzatos idealizálása figyelhető meg a szovjet történettudományban és más művészeti ágakban, amit Eizenstein híres „Rettegett Iván" c. filmje is bizonyít. Ezeket a torzulásokat az SzKP XX. kongresszusa utáni szovjet történetírás igyekezett maradéktalanul felszámolni, amelyek jól nyomon követhetők A. Zimin és R. Szkrinnyikov széles forrásbázisra épülő, objektivitásra törekvő, a heroizáló és deheroizáló felfogás között álló, a sematizáló, dogmatikus, vulgáris értelmezést elutasító müveiben.
