Századok – 1986
Történetirodalom - A magyar memoárirodalom (Ism.: Pótó János) 474/II
475 TÖRTÉNETI IRODALOM Bárczy János köteteire. E megnövekedett érdeklődés miatt látszik hiánypótló vállalkozásnak a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár kiadványa, hiszen hasonló jellegű bibliográfiai munka Kacziány Géza: A magyar mémoire-irodalom 1848-tól 1914-ig (Bp. 1917.) című műve óta nem jelent meg hazánkban. „Harmincöt év magyar könyvterméséből válogattuk a magyar vonatkozású, magyar nyelvű, Magyarországon és a szomszédos országokban könyv alakban megjelent emlékiratokat, visszaemlékezéseket, önéletírásokat, naplókat, feljegyzéseket, vallomásokat, kortársi emlékezéseket" — írja bevezetőjében a szerkesztő, Faragó Éva. S itt kezdődik a baj. A szerkesztő ugyanis csak azokat a müveket vette fel a bibliográfiába, melyeknél a fent idézett kritériumok összessége megvalósul. De vajon nem több-e ennél a „magyar memoárirodalom"? Mitől „magyar" egy memoár? Nyilván attól, hogy írója vagy témája magyar, így tehát magyarsága nem függ a kiadás helyétől, sőt a kiadás nyelvétől sem. Nem magyar vonatkozású-e — bár kétségkívül nem magyar nyelvű — pl. Sulyok Dezső: Zwei Nächte ohne Tag című munkája, avagy nem tartoznak-e a „magyar memoárirodalomhoz" az 1947—48-as vagy az 1956-os emigráció nem „szomszédos országban", de magyar nyelven megjelent emlékiratai? Azt hiszem, a válasz e „szónoki" kérdésre nem kétséges. Akkor talán csak a cím hibás? Nem a „magyar", hanem a „Magyarországon és a szomszédos országokban" kiadott memoárokról van szó? „A . . . válogatásnál a megjelenés időhatárát és a műfaji kereteket tekintettük elsődleges válogatási szempontnak" írja a szerkesztő. A műfaji keretek — mint láttuk elég sokrétűek. „Különbözőségük ellenére — olvashatjuk a bevezetőben — közös jellemzőjük részben forrásértékük, az első személyű közlésmódjuk, az elbeszélés folytonossága, részben pedig, hogy a megtörtént eseményekről tudósító elbeszélő azt írja le, amit maga tapasztalt, látott és átélt, amelynek részese, tanúja volt. Éppen ezek a közös vonások indokolják, hogy a különböző műformák egy kötetben szerepeljenek." Közös vonások tényleg vannak, de a különbségek ezeknél sokkal karakterisztikusabbak. Egy eseményről, történésről tudósító leírás forrásértékének megítélésénél ugyanis éppen az a döntö szempont, hogy a leírás az eseménnyel egyidejű (napló, feljegyzés), vagy az esemény után, már a történéssor végeredményének ismeretében készül (emlékirat, visszaemlékezés stb.). Éppen a forrásérték különíti el a naplót és a korabeli feljegyzést a memoártól. Bár mindkettő egy személy nézőpontjából láttatja a történteket, a napló, feljegyzés mégis elsősorban a korra (a történés és feljegyzés korára) forrásértékű (mi történt ott és akkor?), ugyanakkor a memoár, bár kétségtelenül rögzíti az eseményeket is, mégis elsősorban a szerzőre, a szerző személyiségére forrásértékű (miért látja úgy, ahogy — bizonyos idő eltelte után?). Ugyancsak problematikus az „elbeszélés folytonosságának" kérdése. Míg ugyanis a napló, korabeli feljegyzés jellemzője az események folytonossága, addig az emlékiratra — már az események összességének és végeredményének ismeretében — valóban az elbeszélés folytonossága jellemző. Hogyan kerül tehát Széchenyi naplója vagy Babits beszélgetőfüzetei a memoárok bibliográfiájába? Olcsó dolog lenne egy bibliográfiát a hiányzó címek felsorolásával bírálni. De következetesség azért elvárható. Ha például szerepel a címszavak közt Kassák Lajos önéletrajzi regénye, az Egy ember élete, miért nem szerepel Sinkó Ervin hasonló vállalkozása, az Optimisták? Csak azért, mert míg az előbbi eredeti nevükön nevezi valós történelmi hőseit, addig az utóbbi költött neveket használ? Vagy egy másik példa: ha Sík Endre memoárjának két kötetét (Egy diplomata feljegyzései, Bem rakparti évek) felvette a szerkesztő a kötetbe, miért feledkezett meg a harmadik kötetről (Vihar a levelet)? A bibliográfia a történelmi korszakok szerinti beosztásban közli a címszavakat. A bibliográfiai leírás után rövid életrajzot ad a szerzőről és annotációt a műről. Ez nagyon megkönnyíti a kötet használatát, mert pontosan meghatározza a műfajt, valamint a mű szűkebb időhatárait is az illető korszakon belül. A címleíráshoz csatlakozik a műről megjelent recenziók, kritikák bibliográfiája, amelyek — a szerkesztő szerint — „kellő eligazítást nyújtanak a múvek megítéléséhez, sok esetben forráskritikai értékelést is adnak". Talán szerencsésebb lett volna ehelyett — mivel a történelmi, irodalmi szakbibliográfiák is közlik a recenziók jegyzékét — kibővíteni a bibliográfia kereteit, s nemcsak a könyv alakban, de legalább a folyóiratokban megjelent emlékiratokat is feldolgozni (hogy a heti- vagy napilapokról ne is beszéljünk). Mindezen hiányosságai ellenére hézagpótló művet tartunk a kezünkben. Ha az olvasó, használó — bár morgolódva is, de — magáévá teszi a szerkesztő szempontjait, könnyen, biztonságosan eligazodhat az ötletes és precíz mutatóval kiegészített anyagban. De egy bibliográfiától tisztán meghatározott profilt, s azon belül teljességre törekvést várnánk el. Pótó János
