Századok – 1986
Történetirodalom - Arany Trombita – „Fiktív Népkönyv” Táncsics Mihály és munkatársai írásaiból (Ism.: Varga László) 457/II
458 TÖRTÉNETI IRODALOM az újbóli kiadás révén nyílván bővült. A Magvető kiadó további müveinek megjelentetésére is vállalkozott, de ezek sem találtak visszhangra. Sőt az utóbbi években két tv-játék is Táncsicsot választotta főszereplőjévé, mégsem mondható el, hogy e törekvések eredményeképpen Táncsics elnyerte volna az utókor, vagyis korunk méltó megbecsülését. Talány a szélesebb történelmi tudatnak ez a masszív ellenállása, magyarázatához legfeljebb feltételezésekkel járulhatunk hozzá. Táncsics azáltal emelkedik ki múltunk nagy politikusai közül, hogy egészen másfajta politikus volt, mint azok. Nyilván nem véletlen, hogy éppen március 15-éhez kapcsolódik az emlékezet, ez volt Táncsics hosszú életpályájának egyetlen igazi sikeres pillanata. Mintha a történelmi emlékezet megkülönböztetett figyelmet szentelne a siker-politikusoknak és a tragikusan elbukóknak. Táncsics egyikük közé sem tartozott. Élete bővelkedett ugyan tragédiákban — szinte érthetetlen, hogy Jókai miért nem írt róla regényt —, de e tragédiák politikai kiaknázásához nem volt érzéke. Pontosabban idegen volt tőle ez a politika, általában az „úri" politika. Hagyományos mércével tehát Táncsics antipolitikus, antihős. Jelképes ugyan, de tényként sem érdektelen: a szabadságharc bukása után Táncsics az egyetlen halálraítélt, aki itthon marad, és úgy éri meg az amnesztiát. Embertelen körülmények között rejtőzik, és közben további egyéni tragédiáktól kísérve, súlyos betegen rója papírra megváltó gondolatait. Táncsics a magyar történelem egyetlen igazi népvezére. Nem véletlen, hogy hosszú időn keresztül egyedül a szociáldemokrácia vállalta a táncsicsi hagyományt. Már származása miatt sem volt alkalmas a szokásos politikára, amelyet a társadalom alsó rétegét képviselő parasztság eleve bizalmatlanul szemlélt. Maga Táncsics is élesen elhatárolta magát az „úri" politikától, véleményét nemcsak az Életpályámban fogalmazta meg élesen, hanem általános szintre emelve azt, akár a Sajtószabadságban is. Olyan utat választott, ami abban a formában semmiképpen sem valósulhatott meg, „törvényszerűen" magában hordozta saját kudarcát. Ha azonban a történelmet valóban dialektikusan értelmezzük, akkor fel kell ismernünk, hogy ez a permanens „kudarc" nagyon is határozott történelemalakító tényező. Más szóval egy társadalmi osztály édekeinek következetes képviselete, megvesztegethetetlen hirdetése, ha nem is eredményezi annak megvalósulását, megnehezíti, kedvező esetben pedig egyenesen lehetetlenné teszi annak figyelmen kívül hagyását. Ő az, aki egyetlen vezető politikus számára sem szalonképes. Széchenyi 1846 novemberében Naplójában rögziti borzalmát „Stanchich Mihal" Népkönyvét olvasva. Két évvel később, 1848 decemberében Kossuth megfenyegetteti a rendőrséggel, hogy a szabadság és függetlenség ellenségeként, a kamarilla érdekében lázítót törvény elé állítatja. Pedig Táncsics mentes volt a demagógiától, társadalmi követeléseit mindig összeegyeztette az ország, a szabadság és függetlenség követelményeivel. Igazi nagyságát életében talán a hozzá politikailag nem éppen mindig közelálló Jókai mérte fel, akkor is segítségére sietett, amikor a nemzet megfeledkezni látszott róla. Megnyerni, saját útjáról eltéríteni azonban ö sem tudta. Talán Robespierre-hez hasonlítható, forradalmi radikalizmusa, töretlen következetessége azonban nem akadályozta meg abban, hogy humanizmusát, végtelen toleranciáját is mindvégig megőrizze. Már csak az ismertetett megítélés következtében is hálás feladat a recenzens számára egy Táncsicsválogatást méltatni. Egyenesen felemelő ez a feladat annak tudatában, hogy az 1984-es Arany Trombita a Táncsics Mihály Gimnázium tanulói és tanárai gondozásában, kutatásaik eredményeképpen jelent meg. Aligha tiszteleghet méltóbban egy iskola névadójának, mint ahogy ez ebben a kötetben történik. Gyakran megreked az ilyen szándék a laikus jóindulatnál, jelen esetben azonban szakmailag is elsőrendű, rendkívül pontos munkát vehet kezébe az. olvasó. Nemcsak Simor András mértéktartó, meglepően szerény elő- és utószava tanúskodik erről, hanem akár a szerzők bemutatása (a kötet szerencsésen válogatva nemcsak Táncsics-írásokat közöl), akár a gazdag jegyzetanyag. Szerencsés a válogatás annyiban is, hogy figyelmet szentelt a hozzáférhetőségnek is, vagyis több olyan írás kapott helyet a kötetben, amely ma már máshol szinte olvashatatlan. Mindezek után pusztán azt kívánhatjuk, hogy készítsék el jelen kiadványuk további — netán előző — köteteit is, amelyek tartalmazhatnák Táncsics és kortársai itt nem közölt írásainak újabb válogatását, esetleg nagyobb teret engedve Táncsics 1848 előtti írásainak is, például a mintaként választott Népkönyvnek. Kívánjuk azt is, hogy ezek a reménybeli kötetek már méltóbb külsőben jelenjenek meg, és ne kelljen velük a következő kerek évfordulóig várni. Varga László
