Századok – 1986
Álláspontok; vélemények - Beke Kata: Iskola és történelem 402/II
417 ÁLLÁSPONTOK. VÉLEMÉNYEK A mítosz azonban azért mítosz, hogy a mágikus ráolvasások módszerével fedje el a tényeket. Az érettségiken sorra forrásértelmezések hangzank el, ám mindenki úgy tesz, mintha elemzések volnának; a tanár illedelmesen forráselemző órákat tart — s hogy primitív válaszokat vár primitív kérdésekre, avagy a kor hiteles levegőjét érzékeltető anyagokat választ, horribile dictu: felolvas az már színvonalától és egyéniségétől függ —; a diákok pedig abba a tévedésbe esnek, hogy tudnak forrást elemezni, ami pedig sem nekik, sem a történettudomány rangjának nem tesz jót. És halálosan unják az egészet, éppen ügy, mint az irodalomtanítás központi ügyeletes üdvöskéjét, a vers-agyonelemzést. Jobb volna szerényebbnek lenni. Jobb volna arra törekedni, hogy a történelem eseményeiben és folyamatában tájékozott fiatalokat neveljünk, akik mindenekfelett azt tapasztalták meg, hogy a történelem érdekes, s később se mondjanak le erről az élményről. Jobb volna úgy felhasználni a forrásokat, hogy illusztrálják, támogassák, elmélyítsék az egy-egy korszakról, eseményről tanultakat. Igaz: mindez nem hangzik olyan szépen, mint a forráselemzés mítosza. Széles körben ismeretes az a mítosz is, hogy az utóbbi években magasabb színvonalú lett diákjaink történelmi tájékozottsága, hiszen újra érettségi tárgy lett, s a bűvös pontszámba is beleszámít. Noha ez úgy igaz csupán, hogy az adatokat és az általánosságokat tudják jobban, a történelmet nem. A mérce ugyanis — a már hosszú esztendők óta ügyeletes üdvöskének számító teszt-módszer—csak az előbbit, s nem az utóbbi képes mérni; az általában három kérdéből álló feleletválasztásos módszerrel pedig 33,33%-os valószínűséggel az is jól válaszolhat, aki semmit sem tud. A tesztek uralma óta diákjaink már-már zseniális biztonsággal tudnak totózni, s egyre kevésbé tudnak gondolkozni. Emlékezetem szerint 1976 táján vonult be a teszt-módszer a felvételi vizsgákra, meg is emelkedett az osztályzatok átlaga, s ez bizonyára a tudás magasabb színvonalaként értékeltetett — noha csak a módszer lett primitívebb. De a gimnáziumi történelem-osztályzatok többsége is dolgozatokból, leggyakrabban tesztekből alakul ki, hiszen a csökkentett óraszám, a felduzzasztott osztálylétszámok nem teszik lehetővé, hogy mindenki többször is feleljen; a teszt pedig kétségkívül a legkönnyebben értékelhető dolgozat-típus. S mert a túlzsúfolt osztálytermekben puskázni is könnyű, érthető, hogy a középiskolák már régen nem veszik komolyan az általános iskola, a felsőoktatás a középiskola történelemosztályzatait. Hogy egy-egy osztályzat mögött milyen tényleges tudás húzódik meg, az újra csak szubjektív tényezőktől: egy-egy tanár, egy-egy iskola színvonalától függ. Szubjektív tényezőktől függ az érettségi rangja is, hiszen azon csak át kell menni, az eredmény sehol sem kéretik számon. A történelem-érettségi kapcsán azonban sajátos gondokba ütközünk, s itt újra meg kell állnunk. A külső szemlélő ugyanis azt gondolhatná, hogy itt végre a történelemről van szó, folyamatában és összefüggéseiben. De nem arról van szó. A jelenleg érvényben lévő szabályzat egyfelől túlbonyolítja, másfelől lefelé nivellálja a történelem-érettségi színvonalát. 13 Századok 1986/2
