Századok – 1986

Álláspontok; vélemények - Beke Kata: Iskola és történelem 402/II

405 ÁLLÁSPONTOK. VÉLEMÉNYEK intézmény, szellemi műhely és Alma Mater, egy nemzet arculatának formálója. És kontraszelektálódik és kontraszelektál maga is, hiszen egyetlen dolgot nem kérnek tőle számon, miközben annyi mindent követelnek és számon kérnek: a minőséget. A tanár Az alávetett iskolában a tanár nem önálló, alkotó értelmiségi, képzett szakember, hanem engedelmes végrehajtó, aki a legkevésbé minősül illetékesnek az iskola dolgaiban — a megnövekedett tanári szabadságról szállongó legendák ellenére is, amelyek csak részletkérdésekre vonatkoznak. Egy lengeteg műveltségű hivatalnok, egy kutató, aki csak akkor lát gyereket, ha neki is van, nem csak gőggel nézhet el a feje fölött, de utasíthatja, ellenőrizheti, kioktathatja. A tanári pálya presztizsének zuhanása közismert, a tanító- és tanárhiány már katasztrofális méretű: a struktúra itt bizonyította be a leglátványosabban önnön alkalmatlan voltát. De mert elemi érdekei éppen alkalmatlan voltának leplezésére kényszerítik, nem az okok feltárásával és elemzésével reagált hosszú esztendőkkel ezelőtt a folyamat kezdetére, hanem a képesítés nélküliek alkalmazásának — azóta egyre szélesedő — gyakorlatával, még tovább rontván a pálya presztízsét. Ma már ott tartunk, hogy az a közepes képességű közepesen érettségizett, aki nem bizonyul arra érdemesnek, hogy általános iskolai képesítést szerezzen valamelyik főiskolánkon, azonnal tanítani kezdhet az általános iskolában — s az előrejelzések szerint nemsokára a gimnáziumba is megérkeznek a képesítés nélküliek. Erősödik bennünk a gyanú: ama presztizs-zuhanás forrásai nem az iskolairányítás szféráiban buzognak-e a legbővebben? Nem lehetséges-e, hogy a gyakorló tanárnak éppen önnön felettesei előtt van a legkevesebb presztízse? A tanári pálya társadalmi rangjával, a tanárhiánnyal kapcsolatban legsűrűbben a fizetések kérdése emlegettetik, noha ez csak része az értelmiség jövedelemszintjének, s noha ez az iskolában más összefüggésben is döntő fontossságú — ám erre visszatérünk még. Végtére az is elképzelhető volna, hogy egyéb tényezők ellensúlyozzák az alacsony jövedelmet: a mesterség varázsa, a fontos és értelmes munka tudata és öntudata, megbecsülés és tisztelet, jó légkör, kellemes körülmények. Ámde: nem ellensúlyozzák. Minden igényes tanár a kötelező önkizsákmányolás állapotában kénytelen élni. A kötelező óraszám — az általános iskolában heti huszonnégy, a középiskolában heti tizennyolc — mértéke irreális, holott a kötelező minimumot jelentik csupán: mindennapos gyakorlat az „órarendi túlóra", a heti huszonnyolc, harminchat, sőt negyven órák; a helyettesítések. S mindez öt napba zsúfoltan, hajszoltan, feszítetten történik, hiszen az ötnapos munkahét az iskolában nem egyértelműen pozitív vívmány. Egy nap négy, öt, nem ritkán hat órát tart egyvégben a tanár. Tizenöt perce van arra, hogy átállítsa az agyát egy másik tantárgy másik témakörére, hogy szenvedélye-