Századok – 1986

Álláspontok; vélemények - Beke Kata: Iskola és történelem 402/II

406 ÁLLÁSPONTOK. VÉLEMÉNYEK sen érdekelje éppen akkor éppen az — hiszen máskülönben hogyan is érdekelje a diákokat — s egy másik osztály légkörére és színvonalára is. A képtelenül magas óraszámból fakadóan képtelenül sok diákot tanít — s ügymond: nevel — egy-egy tanár: ha csak százötvenet — és nem négyszázat, háromszázat, kétszázötvenet —, akkor szerencséje van. Ha történetesen történelemtanár, akkor két-három párhuzamos osztályt is tanít, majdhogynem lehetetlen emlékeznie arra, hogy mi történt legutóbb az egyik, s mi a másik osztályban — hiszen egy kéthetes ciklusban mindössze háromszor találkozik egy osztállyal, még a nevüket is csak kínnal tudja megtanulni. S mire mindezen túljutott, órákon keresztül figyelt, koncentrált, beszélt, mérlegelt, döntött — és állt, ezt se felejtsük el, ülve nem lehet tanítani, noha a tanári pálya fizikai terheiről nem szokott szó esni — esetleg szuggesztív, szellemes, vonzó kalauz is volt az új ismeretek tartományában, egy kimerült akkumulátorhoz lesz hasonlatossá, s jó esetben máris mehet haza. Dolgozni. Felkészülni az újabb négy-öthat órára, kijavítani a csökkentett óraszámokból, felduzzasztott osztálylétszámokból, túlméretezett tananyagokból fakadóan szinte állandóan az íróasztalán magasodó dolgozatokat. De ez nincs mindig így, hiszen zajlik az iskolai élet: tantestületi, szaktárgyi munkaközösségi értekezletek, adminisztratív teendők, külön megbízatások, szakkörök, szülői értekezletek, fogadónapok, KISZ-rendezvények, klubdélutánok, tanulószoba, továbbképző előadások... s ha késő délután, ha késő este ér haza, ugyanúgy kell készülnie másnapra, természetesen. Gyakorlatilag minden szabad idejét fölemészti a mestersége, az éjszakába nyúló estéket, a szombatokat, vasárnapokat, határt legfeljebb más természetű kötelességei szabhatnak, no meg a fáradtsága. Nem akkor, ha „megszállott" és „lelkes", hanem ha egyszerűen tisztességes ember, aki tisztességgel akarja tenni a dolgát. Hogy humorérzéke, rugalmassága, idegzetének épsége egyben legfontosabb munkaeszköze is? Hogy nem esztendőnként egyszer, hanem naponta kellene feltöltődnie? Hogy nemcsak kötelessége, de igénye is volna, hogy a mindennapok természetes részeként tájékozódjék szaktárgyaiban és a szellemi élet más területein? Mindezt hiába tudja: a vele szemben támasztott követelmények soha és sehol nincsenek összhangban a feltételekkel. Pontosabban: soha föl nem merül az, hogy egy feladat, feladatkör belefér-e nem a munkaidőbe — az a tanárok esetében amúgy is illuzórikus fogalom —, hanem a nap huszonnégy órájába. S feltehetően azért nem merül föl, mert sem a hivatalnokok, sem az elmélet szakemberei nem ismerik, vagy már régen elfelejtették az iskolai munka természetét, s abba a tévedésbe esnek, hogy a tanítási óra a munkaidővel azonos. Arról pedig egyre gyakrabban megfeledkeznek, hogy ama legfontosabb munkaeszköz fölött őrködni éppen az ő kötelességük volna. Az egészséges emberi természet azonban nem hajlamos az önkizsákmányolásra, s lazít ott, ahol lehet. És furcsa módon éppen a már említett legfontosabb dolgokban lehet: az órák színvonalában, hangulatában, tanárok és diákok személyes kapcsolatában. Az adminisztrációban például nem lehet: a tanári szobák faliújságain időről időre megjelennek a figyelmeztetések, feketelisták a kitöltetlen rubrikák, határidőre be nem adott papírok dolgában — legfeljebb a hangnemük tér el iskolánként. Ilyen