Századok – 1986
Tanulmányok - Stier Miklós: Politikai újraorientálódás az 1920-as és 30-as évek fordulóján 260/II
IRÁNYVÁLTÁS MAGYARORSZÁGON AZ 1920-AS 30-AS ÉVEK FORDULÓJÁN 287 funkcióját ellátó eredője, hanem olyan összegeződés, amelyben döntő, aktívan formáló szerepet játszik maga a szintén önálló mozgástérrel, viszonylag széles hatalmi-döntési pozícióval rendelkező kormányzat, a kormány — természetesen a benne szereplő politikusok akarata — is. A nagybirtok és a finánctőke 1931 első félévi politikai arculatát és követeléseit vizsgálva már rámutattunk arra, hogy a nyár feszültségekkel terhesnek ígérkezett, mindenekelőtt a pénzügyi válság jelentkezése miatt. A politikai erők polarizálódtak, a kormányzati válság megkezdődött. Bomlásnak indult a kormánypárt, és vezérének, gr. Bethlen István miniszterelnöknek a politikai légkör egyre feszültebbé válása folyamán még a kormányzó iránta eddig tanúsított bizalmának megingásával is számolnia kellett. A külföldi kölcsönről folyó tárgyalások, az agrártermékek értékesítési válsága, az uralkodó eliten belül folyó hatalmi harcok kiéleződése s ezzel a kormánypárton belüli bomlás jelei arra intették Bethlent, hogy kormányzati rendszerének fenntartása érdekében mindent kíséreljen meg elkövetni a belpolitikai status quo megszilárdításáért. A parlamenti mandátumok lejártának közeledése (az év végén, ill. 1932 első napjaiban lett volna esedékes az új választások megtartása) még inkább hozzájárult a belső feszültségek növeléséhez, és Bethlen kieszközölte a kormányzótól a képviselőház feloszlatását, új parlamenti választások kiírását. Láthatjuk tehát, hogy 1931 első felében az uralkodó elit két leghatalmasabb csoportjának alapvető érdekei, valamint a kormányzati hatalom csúcsán található erők létérdekei egyaránt a status quo fenntartását követelték. így és főként ennek jegyében került sor 1931. június 28—30 között az országgyűlési választásokra. A magyar polgári parlamentarizmus immár történeti sajátosságainak megfelelően a fő kérdés ismét a kormánypárt képviselőtestülete abszolút többségének biztosítása és társadalmi-politikai összetételének megfelelő alakítása volt. A kormányzati rendszer megszilárdításának érdekében a kormányzati hatalom választási illetékesei — elsősorban a belügyi kormányzat, s mögötte a közigazgatási apparátus— minden eszközzel („választási terror") arra törekedtek, hogy a választások révén erős, s lehetőleg egységes kormánypárti képviselő gárda jöjjön össze, hiszen a parlamentben a legfontosabb döntések továbbra is a kormánypárt állásfoglalásaitól függöttek. A választások természetesen a kormánypárt „elsöprő győzelmét" hozták: a 255 mandátumból az Egységes Párt 158-at szerzett meg, s ez biztosította a kormány számára a képviselőházban a 64,5%-os abszolút többséget, jóllehet, az 1926 évi választások eredményéhez képest 14 mandátumot elvesztett. A „koalíciós" partner, a kormánytámogató Keresztény Gazdasági és Szociális Párt 36-ot szerzett, eggyel többet, mint 1926-ban. A Független Kisgazdapárt 10 mandátumhoz jutott, a szociáldemokrata párt megtartotta 14 mandátumát, és 20-ra emelkedett a párton kívüli képviselők száma — szemben a korábbi ciklusban bejutott 6-tal. Bajcsy-Zsilinszky Endre Nemzeti Radikális Pártja 1 mandátumot kapott, s a további mandátumokon megosztoztak a liberális és demokrata ellenzéki pártok (Rassay és Vázsonyi), valamint Friedrich Keresztény Ellenzéki Pártja.
