Századok – 1986

Folyóiratszemle - Bruk Sz. I.–Kabuzan V. M.: A lakosság migrációja Oroszországban a XVIII–XX. században. (Mértéke; struktúrája; földrajzi megoszlása) 219/I

220 FOLYÓIRATSZEMLE A 18. században a Központi Iparvidékről települtek át, első sorban a Fekete-föld övezetbe, a Volga mentére és az Uraitól délre fekvő sztyeppékre. 1720—1770 között például a moszkvai kormányzóságot 350 ezren hagyták el, egyharmaduk szökött. Befolyásolta például a migrációs folyamat alakulását az 1735— 174l-es baskir felkelés. Ezt követően vált számottevővé orosz és ukrán parasztok betelepülése ebbe a térségbe. Összességében az említett időszakban a Voronyezsi kormányzóságba 370 ezer, az Ural déli lábaihoz 155 ezer, a Volga alsó folyásához 110 ezer ember települt át; kétharmad részben oroszok és ukránok. Az 1780-as évektől megbízhatóbbak lettek az adatok. Ezek alapján az 1720—1858 közötti időszak mozgását átfogóan elemezik és táblázatban is demonstrálják a szerzők. Az áttelepülök 42 százaléka (másfél millió ember) Új-Oroszországba költözött. Az adatokat kormányzóságonként is feltüntetik. A többi régió 13—16 százalékkal részesedett (Észak-Kaukázus, Volga mente. Ural vidék, Szibéria). Észak-Kaukázus esetében az érdemel figyelmet, hogy nemcsak belső orosz területekről, hanem a Kaukázuson túlról is jelentős volt a „bevándorlás" (grúzok, örmények). Érdemibb sajátossága a folyamatnak, hogy az áttelepülők zömének társadalmi helyzete (feudális függése) nem változott. Tehát a feudális viszonyok horizontális terjedéséről beszélhetünk. Figyelmet érdemel továbbá, hogy csak egynegyed részben van szó magánföldesúri parasztokról. Számottevő kivándorlásról a 19. század derekáig nem lehetett beszélni. Kivételt az 1830— 31-es felkelés leverése után a lengyel területek jelentettek, ahonnan csaknem 400 ezer ember menekült el, hagyta el Oroszországot. A körzet népessége 1835-re érte el az 1829-es szintet. Az 1861 utáni időszak már más sajátosságokkal rendelkezik. Az 1858-as revízió és az 1897-es népszámlálás adatai jelentik a legbiztosabb támpontot. A közbeeső évtizedekre vonatkozóan ugyan bőségesek a források (kormányzóságok, zemsztvók iratai stb.), de nehezen kezelhetők. A jobbágyfelszabadítás átmenetileg megtorpantotta a migrációt. Az 1860—70-es években 300 ezer áttelepülést regisztráltak, amelyet a kivándorlás mértéke túlszárnyalt. (200 ezer tatár telepúit át Törökországba, csaknem félmillió ún. hegyilakó lett szintén a szultán alattvalója). Az 1870-es évek kettős értelemben is fordulatot jelentettek. Mindenekelőtt azzal, hogy a migrációt a kapitalizálódás determinálta. Másrészt mennyiségi szempontból is jelentős lett a változás. Két évszázad alatt (1670—1860) összesen 6 millió ember telepúit át az orosz birodalom peremvidékeire. Az 1871 -et követő negyedszázadban 3,8 millió, majd a forradalomig terjedő két évtizedben 5,2 millió embert érintett a migráció. A belső migráció, az áttelepülés és a kivándorlás sajátossága, hogy a belső orosz, földművelő kormányzóságok paraszti népessége a birodalom keleti térségeibe telepúit át (földbőség), míg a nyugati (lengyel, baltikumi, ukrán) területek népesség-„fölöslege" az amerikai bevándorlók milliós hadseregét gyarapította. 1896—1913 között háromnegyed millió lengyel vándorolt ki Amerikába. Az Oroszországot elhagyó tömeg 70 százaléka lengyel és zsidó származású volt. Szolidabb mértékű bevándorlást is regisztráltak a szerzők. Oroszország nyugati kormányzóságaiba főként németek; a Kaukázus vidékére perzsák, örmények és azerbajdzsánok — Törökországból. Az 1861 utáni migrációs folyamat értelemszerű sajátossága, hogy társadalmi helyzet változásával járt. Megmaradt ugyan a paraszti népesség földművelőként történő áttelepúlése — jobb gazdálkodási feltételek érdekében. Egyre jelentősebb lett viszont, hogy a migráció az ipari központok munkaerő szükségletét elégítette ki. A két főváros ipari üzemei, a fejlődő közlekedés, a Fekete-tengeri kikötők, a déloroszországi bányavidék is vonzotta az áttelepülőket. A századfordulótól a cári kormány agrárpolitkáján^k integráns részévé vált az áttelepítés. Különösen Sztolipin agrárreformját követően. A 18. században még fogadó körzetekből (Központi Fekete-föld, Új-Oroszország) 1897—1915 között másfél millió ember települt át. A kijevi és a poltavai kormányzóság is fontos „kibocsátó" terület lett (350 ezer fő). Ebben az időszakban a migráció Szibériába és a Távol-Keletre irányult (50%), de Közép Ázsia, illetve a Kaukázus vidéke is vonzotta a lakhelyet változtatókat. Részletesen taglalják a szerzők a paraszti áttelepülés feltételeit, költségeit, s rámutatnak, hogy 1910—1911-ben 40—60 százalékos volt a visszaáramlás. Kormányzóságonként is feltüntetik — sorrendben — a fogadó és kibocsátó körzeteket. A tomszki csaknem másfél millió áttelepülőt fogadott. A péterváriba 1,1 millió, a moszkvaiba 800 ezer ember települt be. A Központi Feketeföld övezet (700 ezer). Ukrajna (900 ezer), Észak-Urai, Belorusszia bizonyult a legjelentősebb kibocsátó területnek.