Századok – 1986
Történetirodalom - Tibensky Ján: Vel’ká ozdoba Uhorska Dielo život a doba Mateja Bela (Ism.: Niederhauser Emil) 207/I
208 TÖRTÉNETT IRODALOM 20 Ь Tibensky cáfolja azt a felfogást, hogy Bél anyja magyar lett volna, ezt evangélikus vallása miatt sem tartja valószinűnek, és arra is utal, hogy egy nem sokkal Bél halála után készült rövid életrajz a latin szövegben Elisabetha Czeszneková formában szerepelteti a nevét. Bél magyar nyelvtudása losonci, alsósztregovai és veszprémi iskoláiból megmagyarázható. A Nova Posoniensia vonatkozásában Tibensky úgy látja, hogy Bél nem volt szerkesztője vagy kiadója, hanem csak közreműködött megjelentetésében, valószínűleg ő írta vagy állította össze a tudományos vonatkozású híreket. Az eddigi magyar felfogással ellentétben úgy látja, hogy nem iskolák számára készült (idéz egy pikáns francia történetet az újságból, amely nyilván nem serdülő korú olvasóknak szánódott), hanem szélesebb müveit közönségnek, utal arra is, hogy a korabeli Magyarországon a latin nyelv ismerete nemesi és értelmiségi körökben általános volt, tehát potenciálisan sok olvasója lehetett az újságnak. Tibensky az általa megfogalmazott kérdést („Bél Mátyás a modern újságírás úttörője volt nálunk?") Bél közreműködése alapján pozitívan válaszolja meg. Egy 1743-ban névtelenül megjelent, a magyarországi evangélikus egyházról szóló könyvről, amelyet Bél Mátyásnak tulajdonítottak, megállapítja, hogy nem az ő munkája, az udvarhoz és a magyar vezető réteghez fűződő kapcsolatai miatt ezt kizártnak tartja, hiszen a munka éppen ezekkel a tényezőkkel szemben igen kritikus. Az ismert munkatársakon kívül Tibensky említést tesz még Ján Matolayról vagy Matulayról, akinek az eredeti neve Matula volt, ő írta meg Pozsony vármegye anyagát, Bél ezt jórészt fel is használta, de kedvezőtlenül nyilatkozott róla, és Matolayt mint munkatársát és tanítványát meg is tagadta. A pozsonyi német evangélikus egyház lelkésze haláláig, de a modernebb filozófiai irányzatok híve, különösen Descartes-ot becsüli, protestáns, de XII. Kelemen pápa aranyérmet küld neki, VI. Károly császár több ízben fogadja, a Notitiaet is neki ajánlja — Tibensky ezekre az ellentmondásokra is utal. Több külföldi akadémia tagja, a moszkvaié is szeretne lenni, de ottani német tudós barátjának korai halála akadályozza meg ezt. Az 1746-ban Olomoucban megalakított Societas erudítorum incognitorum in terris Austriacis tagja lett, bár az első felhívásra, mint Tibensky idézi, eléggé tartózkodóan válaszolt (1746-ban vagyunk ekkor, Bél már évek óta beteg), érdembeli munkát itt már nem végzett. Magyarország felső rétegeivel, sőt magával a császárral is volt tehát kapcsolata, munkája kiadásához, anyagi okokból, erre feltétlenül szüksége is volt. Európai hírű tudós, de természettudományi ismereteinek hiányosságait már kortársai is megemlítették. Tibensky szerint munkásságának zöme inkább történeti, mint földrajzi jellegű. Viszont történeti nézeteiben sok a tévedés. Tibensky utal hibás felfogására a magyarság eredetéről és rokonságáról, a finn-ugor rokonság elutasításáról, vagy, hogy a magyarországi németek egy részét a népvándorlás-kori germánok leszármazottainak tartotta. A honfoglalás kérdésében az volt az álláspontja, hogy a magyarok meghódították az itt talált szlovákokat, de azután befogadták őket a natióba. Ebben a vonatkozásban a későbbi szlovák felfogás a 18. században is a már a Bél-kortárs J. B. Magin Apológiájában kifejtett álláspontot képviselte: a szlovákok barátságosan befogadták a honfoglaló magyarokat. A nagymorva állam vonatkozásában Bél a morvák és a szlovákok azonosságát vallotta. Nagy hatással volt sokáig az a felfogása, hogy a felső-magyarországi huszita hatás milyen fontos volt a szlovákok szempontjából. A hun — szkíta — avar — magyar rokonság és még jó néhány alapvető történeti tévedés Tibensky szerint mintegy konstrukciós hibája volt Bél egész munkásságának. Persze, Tibensky egyáltalában nem gondol arra, hogy ezzel tudósi nagyságából valamit is levonna, csupán utal arra, hogy kora — és személyes helyzete — is befolyásolta jó néhány nézet kialakításában, abban is többek között, hogy a De re rustica csak óvatosan bírálja a fennálló társadalmi helyzetet. Nem egy tévedését Tibensky éppen az édes haza (dulcis patria, Bél saját fogalmazása) korabeli helyzetéből magyarázza. Tibensky egyértelműen állást foglal Bél patriotizmusa mellett, arra is utal nem egyszer, hogy az ekkor csírázó nemzeti ellentétekkel szemben Bél elsőrendű feladatának tekintette a magyarországi nemzetiségek közelítését egymáshoz. Magyar tárgyú munkája voltaképpen jóval több, mint szlovák tárgyú, Tibensky idézi is, hogy nem volt ideje a szlovákokkal, történetükkel is kellőképpen foglalkozni, ezt a későbbi nemzedékeknek hagyja. (S ez is az egyik hiányosság, mondja Tibensky, amely az édes haza viszonyaiból következett.) Idézi Bél lelkes sorait a magyar nyelvről, de azokat is, amelyeket Dolezal cseh nyelvtanának bevezetőjében a cseh nyelvről írt (ez volt a szlovák evangélikusok irodalmi nyelve egyébként), s amely melegségében (és barokkos túlzásaiban) semmiben sem marad el a magyar nyelv dicséretére írt soraitól.
