Századok – 1986

Történetirodalom - Obolensky Dimitri: The Byzantine Commonwealth Eastern Europe 500–1453 (Ism.: P. Gábor Ferenc) 165/I

168 TÖRTÉNETI IRODALOM vonzáskörébe került népeket igyekezett magához kötni, illetve szolgálatába állitani, hangsúlyoznunk kell (saját szekularizált szemléletünkkel szemben is) a hol háttérben, hol előtérben álló, de mindig föllelhető ideológiai faktort. Ha bármely műveltebb bizáncinak kérdést tehetnénk föl, hogy a többi kelet-európai nép fölött mi Birodalmuk hegemóniájának az alapja, biztosan nem katonai, gazdasági vagy kulturális érvekkel válaszoltak volna, hanem habozás nélkül az ortodox egyházra és a császár egyetemes fennhatóságára mutattak volna rá. Nem is politikai filozófiának, hanem egyenesen politikai teológiának kell tartanunk a világ harmonikus rendjéről alkotott bizánci elképzeléseket. A földi hierarchiát csak egy mennyei hierarchia reprodukciójának tekintették, egy láthatatlan hatalmi rendszer jelképekkel teljes, materiális megnyilvánulásának. Amit mi vagy egykor a kortársak kívülről (pl. Liutprand cremonai püspök) élettelenné stilizált ritualizmusnak néztek, az csak ezzel a metapolitikai látomással kap értelmet. A bizánciak a Birodalomban az egész oikumenéi, a császárban mint a „világ urában" pedig a teremtő Isten megtestesülését akarták látni, aki az evilági realitásokat a mennyeiekhez igazítva készíti elő a történelmet egyszer lezáró Isten Országát. Bizánc önmagáról alkotott képében és így külkapcsolataiban is, három összetevőt különböztetnek meg: a római univerzalizmust, mely a nemzetek fölötti egyetemesség vállalását, a civilizáció horizontális kiterjesztését jelenti; a római civilizációnak tartalmat adó hellenista kultúrát, mely a barbárok átminősítését, megnemesítését célozza; végül pedig a keresztény ortodoxiát, mely szubjektív, válogatós (:haereticus) hiedelmekkel szemben a legátfogóbb és így a legobjektívebb hitet vallja öntudatosan. A minden részletnek fontosságot tulajdonító ortodoxia (:igaz hit) később, nem ok nélkül a konzervativizmussal lesz rokonjelentésü, de eredeti teológiai tartalma szerint azt vallja, hogy még a világ politikai szervezetei is részesei, eszközei Isten üdvtörténetének, és az egykor pogány pax Romana keretei között pax Christiananak kell a népeket Isten Országa felé vezetnie. Ezért tekinthető a Birodalom külpolitikája és az Egyház missziója ugyanazon érem két oldalának. A bizánci nemzetközösség lényegét végső fokon mindenütt a fönti hármasságot közösen képviselő Birodalom és Egyház megföllebbezhetetlen tiszteletében és elfogadásában kell látni, mert Kelet-Európa hatalmi viszonyait nem lehet alá- s fölérendeltséggé egyszerűsíteni, még politikai föderációnak sem lehet venni, ebben a rendszerben hinni kellett. Ezen belül minden, gyakorlatilag független uralkodó a bizánci császártól, az isteni hatalom letéteményesétől kapja legitimitását, az ő teokratikus jurisdikciójában helyezkedik el. És bármennyire összezsugorodott „fizikailag" a középkor végén a Birodalom, a nemzetközösség — mivel nemegyszer tanúja volt Bizánc csodaszámba menő megújulásának — már puszta létét is egy tökéletes isteni világrend garanciájának és mindig helyreállítható lehetőségének tartotta. Úgy tűnik, hogy a lassan elenyésző Bizánci Birodalom végül Ortodox Egyházzá spiritualizálódott: minél tehetetlenebbé válik a későbizánci államocska, paradox módon annál jobban hangsúlyozza saját misztikus fontosságát, és annál dogmatikusabban ápolja a birodalmi hagyományokat a konstantinápolyi ökumenikus patriarchátus. Majd a császárváros óriási sokkot kiváltó elestével a bizánci nemzetközösség örökébe az ortodox nemzetközösség lép. Sajnos, itt nem tudunk kitérni D. Obolensky számos izgalmas fölismerésére, különösen a bizánci politikai hagyományok oroszországi és balkáni utóéletére, de reménykedünk a hazai érdeklődés fölébredésében és a könyv itthoni megjelenésében. P. Gábor Mózes