Századok – 1986

Történetirodalom - Obolensky Dimitri: The Byzantine Commonwealth Eastern Europe 500–1453 (Ism.: P. Gábor Ferenc) 165/I

I TÖRTÉNETI IRODALOM 167 püspökeként sikeres missziót folytatott. Ennek szerzetesi-monostori hátterére az utóbbi idők ásatásai derítettek némi fényt. A 955-ös Lech mezei katasztrófa általános politkai-gazdasági-ideológiai krízist, életmódváltoztatási kényszert váltott ki a magyarokból. A kalandozások megszűnése, a földművelésre való fokozott áttérés a politikai struktúra átalakulásával járt együtt. A laza, decentralizált törzsi vezetést, mely a bizánci diplomáciának manőverezési lehetőséget nyújtott VI. Leó és VII. Konstantin idejében, a 10. század második felére fokozatosan növekvő fejedelmi hatalom váltja föl, ami a törzsszövetség nemzetté válását is jelenti Géza (970—997) és az államalapító Szt. István idejében. E változások kétségtelenül meggyorsították a kereszténység fölvételét, bár az latin rítusban, az állami támogatás ellenére vagy miatt sem ment könnyen. Bizánccal kialakult vallási-kulturális kapcsolataink all. században sem szakadtak meg, sőt az is kérdéses, hogy egyáltalán gyöngültek-e. A több mint kétszázéves közvetlen szomszédság (971 —1185) mellett az állandó politikai-diplomáciai érintkezések inkább erősödnek, különösen a 12. század folyamán. Földrajzi helyünk kiegyensúlyozott kapcsolatokat kívánt kelettel és nyugattal egyaránt, ami ebben az időben, Róma és Konstantinápoly elmérgesedő rivalizálása mellett sem volt lehetetlen. Bizánc erős politikai vonzását jelzi IX. (Monomachosz) Konstantin koronája, melyet valószínűleg I. Andrásnak küldtek, és maga a tény is a bizánci császár fennhatóságának valamilyen mértékű elismerését jelenti. Ilyen koronát ugyanis a Birodalom legmagasabbrangú méltóságai vagy olyan külföldi fejedelmek kaptak, akiket a császár személyes pártfogásáról akart biztosítani a tágabb értelemben vett, civilizálódó-hellenizálódó bizánci nemzetközösségen belül. A teljes uralkodói díszben ábrázolt császár nyilván emlékeztetni kívánta a megajándékozottat a Birodalom iránti hűségre s a legfőbb monarcha konstantinápolyi jelenlétére. Obolensky szerint Szentkoronánk ún. corona graecaja még inkább a magyar király függését illusztrálja, legalábbis a bizánci elmélet alapján. A legtöbben ezt a koronát VII. (Dukász) Mihály ajándékának tartják I. Géza számára, aki a későbbi császár, III. (Votaniátisz) Nikifor unokahúgát vette el, s igy a császári család rokona lett. Már trónra lépése előtt is Bizánc hű barátjának számított, aminek a fontosságát később még jobban fokozta a Birodalom 1071-ben megrendült helyzete a szeldzsuk törököktől elszenvedett manzikerti vereség után. A koronán VII. Mihály zománcképe alatt helyezkedik el egyik társcsászárának és I. Gézának, „Magyarország hűséges királyának" a képe — és mindegyik Bíborbanszületett Konstantin Szertartáskönyvének vizuális változatának tekinthető. Az itt megfogalmazott bizánci államelmélet szerint Krisztus autokrátor földi helytartójaként a rómaiak császára nemcsak fölötte áll ifjabb társcsászárának és minden egyéb királynak, hanem Istentől kapott kivételes hatalmát is részben ő ruházza rájuk. Sőt, Géza hierarchikus alárendeltségét jelzi a bizánci császár és társcsászár fejét övező nimbusz, a társcsászárra „föl"-néző Géza szerényebb öltözéke, továbbá az öt bemutató kék fölirat, szemben a bizánciak bíborvörösével. A magyar királyság tiszteletben tartása, de birodalmi szempontból mégis alárendeltnek tekintett helyzete nem zavarta a további közeledést Szt. László idejében sem, sőt, 1107-ben a legszorosabb dinasztikus kapcsolat jött létre Piroska révén a Komnenosz-házzal. Különösen nagy szerepet kapott Magyarország a félig Árpád-házi Mánuel császár nagyszabású nyugati terveiben, aki példátlan módon, teljesen egyesíteni akarta Birodalmával Magyarországot. 1167-es belgrádi győzelme után azonban csak Szirmiumot, Horvátországot és Dalmáciát tudta megszerezni, Magyarország csak elismerte a Birodalom fennhatóságát. Az is példátlan volt viszont a bizánci történelemben, hogy Mánuel unokaöccse, a későbbi III. Béla személyében Árpád-házi trónörököst nevelt Konstantinápolyban, és megvalósulni látszott Simeon bolgár cár korábban elérhetetlen álma, hogy házasság útján császárként egyesítse országát a Birodalommal. Tudjuk, hogy „bíborbanszületett" trónörökössel szemben Béla később nem kerülhetett a bizánci trónra, de ez alapvetően nem változtatott a Birodalom iránti elkötelezettségén, hiszen magyar csapatok is részt vettek 1176-ban a szeldzsukok ellen a vesztes myriokefaloni csatában, és leányát később Béla Angelosz Izsák császárhoz adta. A Birodalom rohamos gyöngülése azonban nyugati kapcsolataink újabb fölértékelődését hozta magával, aminek jeleként a „görög" Béla 1186-ban Capet Margitot, VII. Lajos francia király leányát vette el. Anélkül, hogy Obolensky nyomán további kelet-európai példákat említenénk a Birodalom sokoldalú, katonai-kereskedelmi-diplomáciai-kulturális tevékenységével kapcsolatosan, mellyel a