Századok – 1986

Folyóiratszemle - Gyakov V. A.: A szláv kérdés Oroszországban 1861 után 1177/V–VI

FOLYÓI RATSZEM LE 1177 V. A. GYAKOV A SZLÁV KÉRDÉS OROSZORSZÁGBAN 1861 UTÁN A 19. sz. utolsó harmadában a jobbágyfelszabadítás és más reformok kibontakoztatták Oroszországban a kapitalizalódás, a polgári átalakulás folyamatát. Az orosz társadalmi-politikai gondolkodás kialakulásában és fejlődésében sajátosan jellemző szlavofil-zapadnyik polémia jelentősége csökkent. A szlavofil ideológia régi és új képviselői politikailag jobbra tolódtak, közeledtek a kormányhoz. Bázisukban új színt jelentettek a burzsoá elemek. A szláv kérdés azonban a megváltozott feltételek között is megtartotta aktualitását. Hozzájárult ehhez az oroszosító politika a Lengyel Királyságban, a keleti válság az 1870-es évek második felében, Bulgária fejlődésének problémái az 1880-as évtizedben. Mutatta időszerűségét az 1867-es moszkvai szláv kongresszus, amelynek előkészítésében, munkájában aktív szerepet játszottak a szlavofil, a pánszláv eszme képviselői, akik a különböző szláv bizottságokban tevékenykedtek. A legjelentősebb ilyen szervezet, a moszkvai 1858-ban alakult. Vezetésében a szlavofilizmus „klasszikusai" — I. Sz. Akszakov, Ju. F. Szamarin — komoly szerepet játszottak. Szentpétervárott 1868-ban, a szláv kongresszus után kezdte meg működését a szláv bizottság, s hasonló csoportosulások Kazányban, Kijevben, Odesszában és Tbilisziben is létrejöttek. Általában jó kapcsolataik voltak a kormányzat képviselőivel, soraikban több magas rangú hivatalnok is tevékenykedett. Segélyakciókat szerveztek a különböző szláv emigrációk számára, de elsősorban propagandamunkájuk volt jelentős. A szláv kongresszus előkészületei keretében — az összoroszországi néprajzi kiállítás részeként — a szláv népek anyagát jelentős részben e bizottságok aktivistái gyűjtötték össze. Magán a kongresszuson több mint 80 nem oroszországi szláv személyiség vett részt. A legtöbben a csehek (28) és a szerbek (27) voltak. Utóbbiak részben a Monarchiából, részben a Fejedelemségből. De képviseltették magukat a horvátok, a galíciai ukránok, szlovákok, szlovének, szorbok és a bolgárok is. Magát a kongresszust nem taglalja szerzőnk, csupán hangsúlyozza, hogy az orosz résztvevők hazájuk küldetéséről szónokoltak a szláv népek kulturális felemelkedésében, politikai felszabadításában — a szlavofil eszmék alapján. V. I. Lamanszkij pétervári történész professzor pl. kifejtette, hogy a görög-szláv civilizációt elsősorban a római-germán hatás veszélyezteti, jobban, mint a török uralom. A szláv bizottságok tevékenysége a keleti válság idején kulminált. Diplomáciai megfontolások miatt a cári kormányzat kénytelen volt szűkíteni tevékenységi lehetőségeiket. A szláv gondolat újrafogalmazóit, akik az 1870—1880-as években fejtették ki nézeteiket, Gyakov a szlavofilizmus epigonjainak nevezi. Fő jellemzőjüknek azt tekinti, hogy az eredeti eszmerendszer egy-egy eleméből építkeztek. Ebben a vonulatban alapvető jelentőségűnek tekinti N. Ju. Danyilevszkij „Oroszország és Európa" c. müvét, amely 1869 után több kiadást is megért. A korszakban uralkodó pozitivizmus hatása alatt állt, a világfejlődést kultúrkörök harcaként értelmezte. Szerinte a szlávságnak Oroszország vezetésével, a porosz-germán és a Habsburg-uralom ellenére kell önmagát megvédeni és érvényesíteni. Követői és népszerűsítői közül szerzőnk K. N. Leontyevet és N. N. Sztrahovot említi, akik egyértelműen nacionalista, sőt rasszista ideológiává torzították a szláv eszmét. V. Sz. Szlovjov viszont a vallásos, misztikus elemeket túlozta el. Kitér szerzőnk arra is, hogyan vélekedett kora szlavofil epigonjairól P. N. Miljukov történész — az orosz politikai liberalizmus későbbi vezető személyisége. Véleménye szerint a pozitív tartalmú nemzeti eszme eltorzítását érték el a nacionalista egoizmus és a valláserkölcsi máz túlhangsúlyozásával. Miljukov viszonyulása a szlavofil ideológiához egyértelmű — elutasító — volt. Akadtak azonban, akik megkísérelték ötvözni az európai politikai eszméket (parlamentarizmus stb.) az orosz tradíciókkal. A. D. Gradovszkij kísérlete pl. szlavofil apológiába torkollott. A. N. Pipin viszont a szlavofilizmus kritikája alapján tett kísérletet. A szláv nemzeti megújulás természetes következményének tekintette a szláv eszméket, a szlavofil ideológiát, ami pozitív szerepet töltött be a szláv népek nemzeti öntudatának fejlődésében. Elmarasztalta viszont a vallásos, misztikus tendenciákat, amelyek elhomályosították a szláv nemzeti eszme igazi tartalmát. A szláv nemzeti eszme, a pánszlávizmus érvényesülésének három lehetséges változatát különböztette meg. összefogni a szláv népeket Oroszország fősége alatt, Európával szemben. Lengyel vezetésű szláv összefogás