Századok – 1986

Folyóiratszemle - Lewellyn Peter: A 8. századi pápaság és a konstantinusi adománylevél 1169/V–VI

1170 FOLYÓIRATSZEMLE egyébként az első olyan pápai látogatás, mely a pápa szabad akaratából ment végbe): a társcsászár és a szenátus uralkodónak kijáró ünnepélyességgel fogadta a pápát és szenátusi jelvényekkel tündöklő kíséretét. A 8. századra tehát — a justinianusi elképzeléssel, azaz a birodalmi Egyházon belül maradó patriarchális Rómával ellentétben — nagyjából kialakult a specifikusan pápai Róma: bár még mindig a császárság markában, s a birodalom részéről érkező támadás veszélye fenyegetően tornyosult felette. A császárság szakrális jellegét a zsinatok egyre inkább kihangsúlyozták és az istencsászárság árnyékában Róma továbbra is függésben maradt. A császári Krisztus-kultusz mellett a pápaság ekkor alakította ki a maga Mária-kultuszát. Érdekes megfigyelni, hogy a fejlődés szinte párhuzamos Konstantinápolyban és Rómában: a Kelet-Római Birodalom is ekkor tér magához a 7. századi csapások és területi veszteségek után, és a kisebb, de homogénebb területen egy egységes társadalom kialakítására összpontosít, önbizalmát az isteni védelemre alapozva. A 680—710-es években más változások is történtek. Róma körül kialakult a tőle függő, igazságszolgáltatása alá tartozó provinciák rendszere. Mivel a provinciahálózat tipikusan birodalmi intézmény, lehetetlen észre nem vennünk, hogy a pápaság ennek a rendszernek az újjáélesztésével a birodalom határain belül a maga imperiális igényeit fejezte ki, s ennek értelmében nem anakronizmus a Constitutum Constantini szavaival élve megállapítani, hogy ezen a területen „pontificalis apex magis amplius est quam terreni imperii dignitas". A nemzetközi politikában Róma egyre inkább a közvetítő szerepét vállalta magára a Birodalom és a barbár királyságok közötti érintkezésben. Bár mindig is hídfő volt a nyugati kereszténység területén, amelyből az 5. század során elvesztett társadalmi, területi és vallási egység visszahódítására indulhattak vállalkozások, a pápaság ezenközben jó kapcsolatokat épített ki a lombard királysággal, Beneventóval, Spoletóval: elismerésük fejében azonban bizonyos jogokat tartott fenn magának. Az önállósuló pápaságnak két nagy válságot kellett túlélnie ahhoz, hogy olyan hatalommá válhasson, amilyenné végül is vált a középkor folyamán. A képromboló III. Leó császár az eredeti, justinianusi függésbe akarta ismét vonni Rómát, ugyanakkor pedig a lombardokat visszaszorítani Ravennából. A hosszú küzdelem Terniben zárult le 742-ben, amikor Zakariás pápának sikerült V. Konstantinnal és Liutprand lombard királlyal megegyeznie és területeket, befolyást szereznie Itáliában. Liutprand az aemiliai városokon, a pentapolison és a szabin földeken túl négy határvárost is átengedett „donatio" formájában a pápaságnak, a császár pedig elismerte a római „fejedelemséget". A lombard királyság támogatásával és elismerésével a pápaság megnyerte a barbár államokat — köztük a frank királyságot is — és elérte, hogy a fejedelmek hatalmuk megerősítéséért, erkölcsi támaszért hozzá forduljanak. A pápaság tehát fokozatosan a római állam kormányzójává vált. A közigazgatás és igazságszolgáltatás központja a Laterán, tehát egy városi centrum lett. 750-től kezdve ismét csak az adminisztratív karriert befutott hivatalnokok közül kerülnek ki a pápák, ezúttal azonban nem a császári udvar, hanem a lateráni cubiculum tisztviselőiként. A Donatio Constantini keletkezését pontosan azokra az időkre tehetjük, amikor a római arisztokrácia 767-ben fellázadt a pápai hivatal és kormányzat zártsága ellen. A konstantinusi adománylevél ugyanis éppen egy szük kör számára biztosítja a hatalom gyakorlását. A pápaság ilyen irányba fejlődését ellenzők utolsó fellépése 799-ben azonban nem a hatalmat gyakorlók körének kiszélesítéséhez, az arisztokrácia térnyeréséhez vezetett, hanem egy új császárt hozott vissza Rómába. (The English Historical Review, 1986. január 42—67 old.) S. M.