Századok – 1986

Folyóiratszemle - Lewellyn Peter: A 8. századi pápaság és a konstantinusi adománylevél 1169/V–VI

FOLYÓI RATSZEM LE 1169 PETER LLEWELLYN A 8. SZÁZADI PÁPASÁG ÉS A KONSTANTINUSI ADOMÁNYLEVÉL A pápaság a 8. század során három, a múltban gyökerező és a jövőre nézve döntő jelentőségű történelmi folyamat részese, sőt főszereplője volt. Róma fokozatosan eltávolodott Konstantipápolytól — ami végül is szakításhoz vezetett —, ugyanakkor felvette a kapcsolatot a barbár államalakulatokkal, és egyre közelebb került a Karoling frankokhoz. A lombard királysághoz fűződő hagyományosan jó viszonyát ellenben ebben az időszakban territoriális konfliktusok zavarták meg. A sorozatos hullámokban felcsapó, egyházi és birodalmi — jogi kérdések örve alatt fellépő válságjelenségek okát Peter Llewellyn nem a Szent Péter-i tradíciókat ápoló Róma Szentíráson és patrisztikus tanításon alapuló ideológiájában, hanem egyrészt magában a római társadalmi fejlődésben és a pápai intézmény fejlődésében Rómán belül, másrészt a pápaság nemzetközi kapcsolatainak alakulásában keresi és találja meg. A justinianusi restaurációtól kezdve egészen a 680-as évekig a túlnyomórészt Rómából vagy a város környékéről származó pápák, mielőtt Szent Péter trónusára emeltettek volna, adminisztratív karriert futottak be: legtöbbször apocrisiariusok, azaz a nyugati patriarchátus képviselői voltak a császári udvarban, ám közel sem követi rangban, hanem a császár alattvalóiként. A pápai trón betöltésénél felmerülő jelöltek személye tehát — politikai pályafutásuk révén — eleve jól ismert volt Konstantinápolyban, de a pozitív döntés előtt még külön is megvizsgálták politikai alkalmasságát, azután pedig — mint minden császári hivatalnoknak — neki is meghatározott összeget kellett fizetnie tisztéért. A „pápaválasztás" tehát udvari aktus volt, nem pedig a jelölt lelkipásztori tevékenységének megkoronázása — annál is inkább, mivel az új pápák közül sokan egyetlen misét sem mondtak eladdig. A pápának a császári politikához kellett igazodnia, és a Birodalom stratégiai szükségleteit szem előtt tartania. A pápaság udvari hivatalnok-jellegét emelte ki és a „populus Romanus" passzivitását bizonyította a később szentté avatott I. Márton pápa 653-as felségsértési „pere" és letétele: Róma belenyugvással fogadta el az új pápát — még a régi életében és annak határozott ellenállása dacára. A középkori pápaság születése és a konstantinusi adománylevél keletkezése szempontjából éppen a Márton letételét követő emberöltőnyi időszak rendkívüli jelentőségű. A teljesen megváltozott pápai intézmény ezután alapvetően különböző célokat tűz maga elé egy gyökeresen átalakult római társadalmon belül. A nagy változásokban a szíreknek volt a legnagyobb szerepük. A római vezető rétegben ebben az időben számottevően emelkedett a szír népesség száma. 680-tól kezdve a pápa vagy szír, vagy hellenizált sziciliai. Életrajzában erőteljesen kidomborodik pasztorális tevékenysége: hitszónok, szentéletü, alamizsnálkodó lelkipásztor, jártas a teológiai és liturgiái kérdésekben. Az „új Róma" látható képeként (ikón) ekkor vezetik be az új, sokkal gazdagabb, teológiailag kidolgozottabb, a társadalmi problémák iránt fogékonyabb és számos szír elemmel gyarapított liturgiát. (Szír eredetű pl. az I. Sergius (687—701) által bevezetett Agnus Dei a liturgiában ; a tisztulás (hypopanti) ünnepe. Szent György és Szent Simeon tisztelete). A pápát ezentúl a római nép választotta, és az exarcha csak megerősítette tisztében; a pápai trón elfoglalásáért nem kellett többé fizetnie; székhelye pedig nem a várostól elkülönülő vatikáni bazilikában, hanem a Róma szívében levő lateráni palotában volt, ahol valóságos udvartartással vette körül magát. Mindennek mély társadalmi és jogi jelentősége volt. Kezdett kirajzolódni a középkori Róma hármas tagozódású társadalma is: a bíborosi kollégium, az új arisztokrácia, amely hamarosan felvette a szenátori címet és a környező városi és vidéki társadalom rétege. I. Sergius pápasága alatt kristályosodott ki és ötvöződött eggyé az új társadalmi rétegződés, ekkor alapozódott meg identitástudata, önbizalma és önkifejezésének igénye is; s ennek az új szerveződésnek — a pápaság immáron közfunkciójának értelmében — a pápa volt a feje és képviselője. IV. Konstantinus császár a birtokadók eltörlésével a pápaság kezébe adta az addig birodalmi jövedelmeket is. A pápaság helyzetének változására fényes bizonyíték I. Konstantin pápa 71 l-es konstantinápolyi útja (ez volt