Századok – 1986
Történetirodalom - Österreich im Europa der Aufklärung. Kontinuität und Cäsur in Europa zur Zeit Maria Theresias und Joseph II. (Ism.: Szántai Antal) 1153/V–VI
1156 TÖRTÉNETI IRODALOM államon belül a jogállam alapjai. A rendi jog széttörésével az abszolút államban az uralom minden jogiintézményi korlátja megszűnik, a feudális jogrendszer kötöttségei alól felszabadított egyén teljes mértékben kiszolgáltatott az állam minden területen érvényesülő irányító akaratának. Az 1753-ban kezdődő jogi kodifikációban azonban nemcsak kézzelfogható politikai szempontok, az egységes állam kialakítása érdekében korszerűsített átfogó jogrendszer megteremtésének követelményei érvényesültek, hanem az is, hogy az egyén jogainak az államhatalommal szembeni biztosításán, az állam és az egyén viszonyának jogi szabályozásán, vagyis az etatizmus eluralkodásának megakadályozásán keresztül magának az abszolút uralomnak a legitimizálására és megszilárdítására nyílt lehetőség. Ilyen törekvések egyértelműen felismerhetőek Sonnenfels politikai kódex-tervezetében, mely nem elsősorban a francia forradalom kiváltotta sokk következtében bukott el, hanem mivel még nem érkezett el az uralkodó hatalmát korlátozó, az egyén és az uralkodó egymással szembeni jogait és kötelességeit rögzítő alkotmány létrehozásának ideje. Így az individuum jogának védelme csak részben, a magánjog kodifikálásában (1786.), a galíciai polgári törvénykönyvben (1797.), majd a részben ezeken alapuló Általános Polgári Törvénykönyvben (Allgemeines bürgerliches Gesetzbuch, 1812.) valósulhatott meg. És bár az alapvető polgári politikai szabadságjogokat nem rögzítették törvényekben, mégis világosan felismerhető az államhatalom korlátozására, a jogállam kiépítésére való törekvés. D. Beales tanulmánya (567—573.) a Habsburgok 1780 előtti és utáni külpolitikáját vizsgálja a kontinuitás és cezúra szempontjából. II. József külpolitikájáról a szakirodalomban az a nézet terjedt el, hogy a császár szakított Mária Terézia békés külpolitikájával, és amíg a belpolitikában a „humanitás" és a, jólét" jelszavait követte, addig a diplomácia terén harcias és agresszív magatartást tanúsított. A szerző véleménye azonban az, hogy II. József a külpolitikában főként Kaunitz tanácsait követte, így Kaunitz személye a Mária Terézia és II. József külpolitikája közti kontinuitás biztosítékává vált. Ha egyáltalán különbségek fedezhetőek fel e téren a két uralkodó között, akkor éppen az, hogy II. József a gyakorlatban mérsékeltebb és defenzívebb politikát követett. A császár tisztában volt birodalma katonai gyengeségével és félt egy esetleges kétfrontos háborútól, mely birodalma bukását jelenthette volna. Ezért határozta el már 1763-ban a birodalom katonai megerősítését is a belső reformok révén. Ugyanez okból a dinasztikus területszerzésben inkább a területcseréket és a kisebb annexiókat részesítette előnyben, sőt a hódítást egyenesen gazdaságtalan vállalkozásnak tartotta, mellyel az uralkodó ráadásul alattvalóival szembeni kötelességeit is megsérti. 1787-ben Kaunitz igyekezett rávenni a császárt, hogy tegyen eleget II. Katalinnak tett ígéretének, és lépjen hadba Oroszország oldalán Törökország ellen. A bajor örökség megszerzésének tervét, osztrák Németalföld vagy Elő-Ausztria Bajorországra való cserélésének gondolatát is Kaunitz vetette föl 1764-ben. Húsz év múlva ugyan II. József ismét felelevenítette ezt az elképzelést, de gazdasági megfontolások alapján — a németalföldi és bajor államjövedelmek összevetése után — rögtön el is vetette. A szerző szerint a bécsi udvar külpolitikájában valójában II. Lipót trónralépése jelenti a fordulópontot, mivel az új uralkodó Kaunitz megkerülésével Poroszországhoz közeledve valósította meg József békepolitikáját. Kaunitznak a bécsi udvar egyházpolitikájában, a jozefinizmus radikalizálódásában játszott szerepét vizsgálja F. A. J. Szabó kanadai professzor tanulmánya (525—545.). A szakirodalom korábban, elsősorban F. Maaß véleményét követve, Kaunitz 1770—1780. közötti, könnyebben dokumentálható egyházpolitikai álláspontja alapján vezető szerepet tulajdonított a kancdiárnak a pápasággal is szembeforduló jozefinizmus kialakításában. A szerző szerint viszont a jozefinizmus 1750—60-as években végbemenő radikalizálódása idején, melyet 1768. végén a consessus in publico-ecclesiaiicis létrehozása zárt le, Kaunitz inkább mérsékelt álláspontot képviselt, és véleményével csak követte az udvar egyházpolitikájának radikalizálódását. 1753-i kancellári kinevezése után sem szól bele érdemben az egyházat érintő kérdésekbe; Joh. Chr. von Bartenstein, a directorium alelnöke és az egyházi ügyeket kezelő udvari bizottság (Hofkommission in Religionssachen) vezetője mellett csak másodlagos szerepet játszik az egyházpolitika alakításában. A görzi és laibachi püspökségek egyesítésének kísérlete jelzi, hogy a directorium fiskális szempontokat követő, az egyházi ügyekbe nagymértékben beavatkozó törekvéseivel ellentétben Kaunitz az egyházi ügyeket diplomatikusabban kezeli, s igyekszik a pápasággal való együttműködést fenntartani. Ugyanakkor abban sincs szerepe, hogy a jozefinizmus korai szakaszában erős janzenista befolyás érvényesült, hiszen a kancellár nem volt elég járatos a janzenista szerzők műveiben és nem képviselt jezsuita-ellenes álláspontot sem. Kaunitz mérsékelt
