Századok – 1986

Vita - Hajdú Lajos: Jogtörténeti kutatómunkánk hiányosságairól és követelményeiről. (Töprengés Kállay István „Úriszéki bíráskodás a XVIII–XIX. században” című monográfiája kapcsán) 1095/V–VI

VITA 1119 pedig nem másfél évszázad, hanem csak a periódus közepén elhelyezkedő harmadszázad ítélkezési gyakorlatát elemeztem. Már csak azért is nagyobb ez a szám, mert Mária Terézia 1751. július 6-án kiadott rendeletével „megengedte", hogy a pallosjoggal rendelkező földesurak a római katolikus hitet megtagadó jobbágyaik ellen büntetőpert indítsanak. Ők éltek is a felhatalmazással, főleg Észak-Magyarországon, ahol nemcsak az áttérőket (aposztatákat), büntették meg, vagy kemény fogsággal „ösztönözték" a maradásra — hanem gyakran a szüleiket is felelősségre vonták közömbösség (indififerentismus) miatt. Ez azt jelentette, hogy eredménytelen nevelőmunkájukért, elnéző magatartásukért a bíróságok (közte úriszékek is) testi büntetéssel vagy áristommal sújtották őket. De nemcsak a jogi norma, hanem a burkolt, ám határozott ellenreformációs kormányzati magatartás is ösztönözte a földesurak és tisztjeik egy részét arra, hogy minden eszközt felhasználva zaklassák a másvallásúakat, mindaddig, amíg azok az „egyedül üdvözítő hitre" vissza nem térnek. Ez egyebek között azt is jelentette, hogy börtönbe vetették és megbotoztatták (vagy bírsággal sújtották) azt a kálvinista parasztot is, aki munkával-pénzzel nem járult hozzá a katolikus népiskola megépítéséhez és iskolamestere eltartásához. A boszorkánysággal kapcsolatban nincs sok mondanivalóm, de Kállaynak sem : mintegy 4 oldalon foglalkozik „a magyar jog történetének e dicstelen fejezetével"— nagy részben Komáromy, Schram Ferenc és mások könyvei alapján. Itt is felcsigázza azonban az olvasó érdeklődését, amikor például azt írja, hogy Vajkán egyszerre 70 (boszorkánysággal vádolt) személyt vetettek vízpróba alá (198.). A vízpróba azt jelentette, hogy a boszorkánysággal vádolt személyt tóba vagy folyóba vetették és ha a víz, ez a tiszta elem nem fogadta be, akkor bűnösnek találtatott, ha befogadta — ártatlannak tekintették, mert a próbát kiállotta (bár lehet, hogy közben megfulladt). Hogyan szervezték meg a Duna mellett fekvő faluban, hogy egyszerre 70 embert nyomjanak víz alá? Kállay ezt nem mondja meg, pedig organizációs készségünk szép dokumentuma lehetne ez az ügy, ha a részletek valóban alátámasztanák ezt a megállapítást. A lényeg azonban nem ez, hanem az, hogy a szerző itt is csak 14 olyan úriszéket nevez meg, ahol valami, boszorkányságra utaló dolgot talált, de az itt megemlített 21 adat nem elégséges ahhoz, hogy ezekből általános következtetéseket lehessen levonni. (Ugyanazon okból, mint amit pár oldallal korábban az istenkáromlás kapcsán elmondottam). A felsorolt ügyek egy része is megétetési (intoxicatio) kísérlet és a szerző által ismertetett kevés adat alapján nem lehet megítélni, miért sorolta ő ide ezeket az eseteket. Egyet azonban megtehetett volna : bemutathatta volna azt, hogy Mária Terézia 1758-as rendelete (amely megtiltotta a „boszorkányüldözést") nem volt képes kiirtani az emberekben továbbélő előítéleteket, ezek a büntető igazságszolgáltatásban a korszak végéig tükröződnek (lásd a 36. jegyzet után megemlített madocsai esetet), tanúsítva, hogy évszázados „balítéleteket" nem lehet rendeleti úton felszámolni. Még a 19. században is voltak perek, amelyek vádlottja azért került bíróság elé, mert megölt vagy nyomorékká vert egy nőszemélyt, azt hivén, hogy egészsége gyors megromlását, gyermeke halálát, jószága pusztulását vagy kedvese elhidegülését az ő rontásának köszönheti. Talán ennek bemutatása is megérte volna a papírt — igaz, ehhez ismerni kellene az úriszéki gyakorlatot.