Századok – 1986
Vita - Hajdú Lajos: Jogtörténeti kutatómunkánk hiányosságairól és követelményeiről. (Töprengés Kállay István „Úriszéki bíráskodás a XVIII–XIX. században” című monográfiája kapcsán) 1095/V–VI
1120 VITA Sok mindent el lehetne (el kellene) még mondani Kállay monográfiájáról, erre nincs lehetőség. Beszélni kell azonban — röviden — nyakatekert stílusáról, amely egyébként más jogtörténészeknél is megtalálható. Kállay ugyanis nem azt írja, hogy az úriszék hatósági megkeresés vagy egyéni kérelem alapján ítélkezett, hanem azt (13.), hogy „recquisitio vagy instantia alapján". Talán leplezni akart valamit a latin szavak halmozásával? Azt is meg kell említeni, hogy szerzőnk talán az életet sem ismeri eléggé, azért írja azt, hogy különösen a 18. század első felében volt gyakori a betöréses lopás (holott minél nagyobb a gazdagság, minél több értékes vagyontárgy — elsősorban pénz — van a lakosságnál, annál nagyobb a betöréses lopások aránya; azt pedig Kállay sem gondolja komolyan, hogy Magyarország e másfél évszázad alatt a 18. század első felében volt a leggazdagabb.) Röviden szólni kell még a kötet mutatójáról is, arról, hogy ez mennyire segíti az olvasó tájékozódását. Rendkívül csekély mértékben : azt ki lehet keresni belőle, hogy a könyv melyik oldalán említi meg a szerző Mosogató Jancsit, Máté Pannit vagy Kováts Györgyöt (másképpen Nagybajuszú Gyurit) sok száz vádlott — illetve elítélt-társával együtt, bár kétlem, hogy a mai olvasó ismerné ezeket a személyeket, és lázas izgatottsággal keresné a mutatóban: hol és mit ír róluk a szerző. Azt azonban őszintén sajnálom, hogy gr. Károlyi Antal egykori titkára, a nagyváradi tankerület érdemes népiskolai felügyelője, később Szatmár alispánja — Luby Károly Luky Károlyként szerepel a mutatóban is, a könyvben is. Annak sem örül az olvasó, hogy egy tapasztalt kutató szerint a kemencei érseki uradalom nem az akkori Hont megyében, az Ipolytól délre, hanem Abaújban volt (36. és 474.) — de abbahagyom a kritikai észrevételek sorjáztatását, amelyet még — sajnos — hosszan lehetne folytatni tovább. Töprengésemet azzal kezdtem, hogy a maroknyi jogtörténész örül, ha segítséget kap történészektől, vagy akár dilettánsoktól is, mert iszonytatóan sok adósságunkat egyedül nem tudjuk kellő ütemben törleszteni. Ami pedig a dilettantizmust illeti, én is vallom azt, amit a nagy kolozsvári nyelvész, Szabó T. Attila munkásságának méltatása során Benkő Samu megfogalmazott:3 9 „... a tudományban nyugodtan el lehet indulni dilettánsként, csak éppen megérkezni nem szabad így. Útközben éppen azt kell elsajátítani, ami a vérbeli szakembert messziről megkülönbözteti a műkedvelőtől: a módszert". A munka másik tanulsága: a jogtörténésznek nem „publikálnia" kell, hanem kérdéseket kell feltennie, és ezeket félreérthetetlenül kell megválaszolnia, eredményeket csak szívós munkával, múltunk valamelyik fehér foltjának gondos feltérképezésével lehet elérni. A történész számára (bármelyik ágát is művelje e diszciplínának) legelső parancs az, hogy készüljön fel a feladat végrehajtására, mint egy hegymászó, aki új csúcsokat akar meghódítani. De a hegymászó sem a Csomolungmával kezdi — előbb könnyebb, majd egyre meredekebb falakat, csúcsokat hódít meg. Dilettánsként kezdi, de gyakorlása közben (ha elég akaraterő van benne) megszerzi a szükséges ismereteket, elsajátítja a módszert. Eredményt másképpen elérni nem lehet. 39 Benkő Samu: Őrszavak (Bukarest, (Criterion, 1984. 338.)
