Századok – 1986
Vita - Hajdú Lajos: Jogtörténeti kutatómunkánk hiányosságairól és követelményeiről. (Töprengés Kállay István „Úriszéki bíráskodás a XVIII–XIX. században” című monográfiája kapcsán) 1095/V–VI
1118 VITA adatot sem említ meg, pedig egy ilyen természetű bűncselekmény megítélésének elemzésénél ez elengedhetetlen. Az 1765 és 1848 közötti időszak gyakorlatát „elemezve" Kállay módszere változatlan: újabb 7 úriszék összesen 12 istenkáromlási perére hivatkozik e 80 év anyagából (Hódmezővásárhely = 1769 és még kétszer; Berzete = 1773; Csurgó = 1779; Tata = 1807 és még kétszer; Cserépvár = 1820, kétszer; Kékkő = 1843 és végül Csokonya = 1845). Az említés azt jelenti, hogy a szerző sorra elmondja: 50, 30, 2 X 100, 32, 12, 60—80 stb. bot, esetleg áristom volt az istenkáromló büntetése. Egyetlenegy esetet említ (1775-ből), amikor a blasphemus büntetése halál. Az első kérdésem : nem kellene a kutatónak megmondania, hogy a csodálatos egyöntetűséggel ítélkező úriszékek közül egyik miért 12 botot, a másik pedig lefejezést szabott ki az istenkáromlóra? A másik kérdés: be lehet-e az istenkáromlásra vonatkozó úriszéki gyakorlatot (annak változását) a valósághoz hűen mutatni úgy, hogy a kutató mindössze 14 sedes dominalis 1—2 ilyen perét csemegézi ki? Végül egy megjegyzés: kutatómunkám során gyakran bukkantam istenkáromlásért kiszabott halálos ítéletekre, olyanokra is, amikor a végrehajtást a bűnös nyelv kivágásával és a kivágott nyelvnek az akasztófára való felszögezésével súlyosbították.3 7 Az első kérdésemre a válasz: a 18. századi joggyakorlat háromféle istenkáromlás között tett különbséget. Az első (a legsúlyosabb): ha valaki közvetlenül a Mindenhatót, a teremtőt sérti meg, az ő hatalmát vonja kétségbe (ez tulajdonképpen isteni felségsértés). A második: ha valaki a szenteket, Máriát vagy a hétszentséget gyalázza; a harmadik: istenkáromlónak tekinti a közfelfogás azt is, ha valaki szitkozódik, mocskolja embertársát, és közben azt kívánja neki, hogy Isten vagy vele, vagy nőrokonaival teremtsen nemi kapcsolatot (ezt a korabeli jog gyakran execratio-nak nevezi). Az eltérő ítéleteknek ez az egyik oka, a másik pedig az, hogy a bíróság ítélete meghozásánál sok mindent figyelembe vett: ha idegen nyelven káromkodott (amit a hallgatók nem értettek), ha az elkövető részeg volt, feldühítették, gyerek (aki még nem tudja, mit beszél) stb. Figyelembe vették az úriszékek ezeket az enyhítő körülményeket? Általában igen — szerzőnk azonban elfelejti erről olvasóit informálni, csak ömleszti az adatokat. De arról sem szól, hogy gyakran nem a földesúr, hanem a falu széke ítélkezett istenkáromlók (helyesebben — szitkozódok) fölött. Egyik munkámban3 8 már bemutattam, hogy a madocsai bíró 1790. júniusában 3 férfit is 12 pálcára veretett meg káromkodásért (igaz — egyikük vitapartnernöjét boszorkánynak, égetnivalónak is „becézte"). Nem kellene-e megmutatni : a szitkozódok mikor kerültek úriszék elé, és megbüntetésüket mikor bízták rá a falu székére? El lehet-e várni, hogy egy jogtörténeti kérdések megválaszolására vállalkozó kutató ezzel is foglalkozzék? Megítélésem szerint — igen! A hitehagyásnak (apostasia) és ünneprontásnak (festifragium — ami inkább ünnepsértés, mert hiszen az ünneprontás fogalma meglehetősen bizonytalan) Kállay mindössze 27 sort szentel művében. Azt állítja, hogy mindössze 4 esetet ismerü/i)t, amikor a vádlott hitehagyás miatt állt az úriszék előtt. Nem tudom: kinek a nevében szól többes első személyben a szerző, én azonban 4-nél sokkal több ilyen esetet ismere/t, 37 Hajdú: 116—117. 38 Lásd a 22. jegyzetben megjelölt forrást.
