Századok – 1986
Vita - Hajdú Lajos: Jogtörténeti kutatómunkánk hiányosságairól és követelményeiről. (Töprengés Kállay István „Úriszéki bíráskodás a XVIII–XIX. században” című monográfiája kapcsán) 1095/V–VI
VITA 1117 büntetőpereket is, amelyekben a vád képviselője az osztrák Praxis Criminalis alapján kérte a vádlott megbüntetését: sodomiáért például a hédervári úriszék a Pr. Cr. 19: 73-ra hivatkozva halálbüntetés kiszabását kérte (233.) — azt azonban valószínűleg csak a szerző tudja, hogy a 73. cikk előtti 19 vajon mit jelent. Hosszan, oldalakon át lehetne még sorolni az ehhez hasonló hibákat, a törvénycikkek vagy egyéb jogi normák téves citálását. Egyebek között azt, hogy a szerző elfelejti : 1608-ban két dekrétum is született (ezeket koronázás előtti, illetve utáni dekrétumként különböztetjük meg), így amikor arra hivatkozik, hogy a nagylónyai úriszék ülésén az ügyész az 1608: 15. tc. alapján kért halálbüntetést „a ragadozó erdei rablókra" (268.), az olvasó nem tudja eldönteni, hogy melyik dekrétum 15. tc-ét idézi a fiskális (vagy Kállay) rosszul. Az 1608-as k.e. 15. tc. ugyanis azt mondja, hogy a kincstárra visszaháramlott jószágokat az erre érdemeseknek ingyen kell adományba adni; az 1608-as k.u. 15. tc-ben pedig hosszasan (43 §-ban) arról rendelkezik, hogy melyik megye lakossága melyik vár megerősítésénél köteles ingyen-munkát végezni. Ki követte el ezeket az idézési hibákat? Az ügyész? Ez előfordulhat. Vagy a szerző nem volt elég gondos? Ez a lehetőség sem zárható ki, hiszen Kállay sehol nem hívja fel olvasói figyelmét az úriszéki perekben jelentős szerepet játszó személyek jogi tájékozatlanságára (egyébként a jogot jól ismerő Degré Alajos — az úriszékekröl írt tanulmányában — ezt soha nem mulasztotta el). Végül röviden érinteni kell Kállay monográfiájának legfőbb hibáját, azt, ahogyan bemutatja: az úriszéki gyakorlatban miképpen változott egy-egy bűncselekmény megítélése. Ehhez példának a szerző 8,5 oldalas, az istenkáromlásról-káromkodásról, hitehagyásról-ünneprontásról és a boszorkányságról írt (194—201.) fejtegetéseit választottam. A blasphemia vizsgálatánál ő abból indul ki, hogy e területen „az úriszéki gyakorlat a korábbi évszázadokhoz képest nem sokat változott". Én ugyan csak harmadszázad, nem másfél évszázad ítélkezési gyakorlatát elemeztem,3 6 az én adataim azonban azt mutatják, hogy — egyes nemi „bűncselekmények" mellett — ezen a területen változott a legtöbbet a bírói gyakorlat. A továbbiakban aztán Kállay ömlesztve felsorolja az egyes eseteket, hogy melyik úriszék mikor, milyen büntetést szabott ki az istenkáromlókra: e másfél évszázad ilyen pereit „áttekintve" összesen 14 úriszékre hivatkozik (ez a működő úriszékek számának mintegy 4%-a); megemlít 30 esetet, igaz — ezek közül 4 nem konkrét ügy, hanem csak közlés, miszerint a nagykárolyi úriszék ekkor és ekkor — dátum megjelölésével — 60—80 botot veretett az istenkáromlóra. A vizsgált időszakból az első adat, amelyet megemlít, 1724-ből való (Gyula), az 1755-ig tartó újabb három évtizedből pedig mindössze 6 újabb istenkáromlási perről szól (1733 = Keresztúr; 1736 = Füzesgyarmat; 1743 =Nagykároly és Nagyvázsony; 1753 = Gölnic; 1755 = Kékkő). Egy mozgalmas és töményen feudális fél évszázad ítélkezési gyakorlatát tehát 7 úriszék 8 adatából mutatja be a szerző. Az egész periódust (a 150 évet) tekintve egyetlen kamarauradalom, püspöki-káptalani vagy apátsági domínium úriszéki gyakorlatából egy fia 36 Hajdú: 328—331.
