Századok – 1986
Vita - Hajdú Lajos: Jogtörténeti kutatómunkánk hiányosságairól és követelményeiről. (Töprengés Kállay István „Úriszéki bíráskodás a XVIII–XIX. században” című monográfiája kapcsán) 1095/V–VI
1116 VITA 33. és 18. old.). Mindegyik állítás valótlan : az árverést lebonyolító testület nem ítélkező ûriszék, hanem konkrét feladattal megbízott (és instrukciókkal ellátott) uradalmi alkalmazottak kis csoportja. A bíróválasztás és elszámoltatás pedig november első napjaiban (a megye szolgabírája vagy esküdtje jelenlétében) falugyűlésen történt meg — egyébként is nagy ostobaság lett volna mondjuk a Grassalkovicsoktól, ha a gödöllői uradalomhoz tartozó 21 falu igazgatási vezetőit költséges úriszéki ülésen választják meg, és Kállay azt sem mondja meg, hogy ilyen esetekben ki választott? Behajtották volna Grassalkovicsék a 21 falu lakóit Gödöllőre? Végül a megyének és a helytartótanácsnak soha nem az úriszék, hanem az uradalom volt a „partnere", az előírt (akár állandó, akár egy alkalommal kért) jelentéseket, tabellákat vagy perkivonatokat soha nem a rendszertelenül ülésező úriszék készítette el, hanem mindig az uradalom egyik tisztviselője (provisora, fiskálisa stb.). A Kállay-féle monográfia jogtörténeti értékeinek méltatását két kérdés elemzésével zárom: egyrészt annak megvizsgálásával, hogy miképpen mutatja be a szerző az úriszéki gyakorlatban alkalmazott norma-anyagot (milyen törvényre, vagy egyéb jogszabályra hivatkoztak a vádlók, amikor ilyen vagy olyan ítélet kiszabását kérték a bíróságtól); másrészt annak megvizsgálásával, hogy milyen módszert alkalmaz a szerző, amikor dokumentálja, hogy bizonyos bűntettek megítélésében változott-e vagy sem e másfél évszázad során az ítélkezési gyakorlat. Mindjárt a könyve elején azt állítja Kállay, hogy az úriszékek létszáma az 1729: 28. tc. elfogadása után csökkent, öt személyben állandósult. „Ez az elnököt, a két convocatus-t (meghívott bírót — H. L.) és a két törvényes bizonyságot jelentette" (21. old.). Apró megjegyzés: az úriszéki üléseken csak egy törvényes bizonyság voltjelen, a szolgabíró és esküdtje, ezek ketten együtt jelentették a legale testimonium-ot. A lényeg azonban más: mit mond ez az 1729. évi 28. tc.? Azt, hogy az igazságszolgáltatás meggyorsítása érdekében a jövőben 23 féle perben a megyei törvényszéktől a királyi táblára csak birtokon kívül lehet fellebbezni, a sedria által meghozott ítéletet végre kell hajtani, ilyen ügyben a fellebbezés benyújtása miatt a végrehajtást nem lehet elhalasztani. Egy másik állítása szerint (194. old.) a füzesgyarmati úriszék 1736-ban az 1723: 102. tc-re hivatkozva büntetett 100 bot elviselésére egy istenkáromló férfit. Nem tudom, hogy minek alapján, mert ez a 102. tc. a helytartótanács tevékenységére vonatkozóan rendelkezik (erre is csak „in genere", mindössze 7 sorban). Azt is állítja Kállay, hogy egy bábára a Kállayak úriszéke 1775-ben az 1723: 12. tc. alapján súlyos büntetést kért, mert egy nőnél nem tudta bizonyossággal megállapítani, hogy terhes-e vagy sem. Ez a törvénycikk azonban azt mondja, hogy különböző bűntetteket (amelyeket addig a hűtlenség — nota infidelitatis — kategóriájába soroltak) a jövőben enyhébben kell büntetni, így például a harmadik rokonsági fokban levő vérfertőzőket 3 évi, a negyedik fokban levőket pedig 2 évi börtönnel. A kismartoni úriszék előtt 1752-ben az ügyész állítólag a Praxis Criminalis 69. cikke alapján kért halálbüntetést egy férfira, aki megölt és megbecstelenített egy lányt — ez a II. 69. cikk viszont az öngyilkosok büntetésére rendelkezik. Kállay szerint a Zichyek divényi úriszékén az ügyész egy parázna párra a HK. I. R. 105. cikke alapján kérte a halálbüntetés kiszabását — ez azonban arról szól, hogy „a házasságtörésen kapott asszony hitbérét elveszti, de jegyajándékát nem". Gyakran említ a szerző olyan
