Századok – 1986
Vita - Hajdú Lajos: Jogtörténeti kutatómunkánk hiányosságairól és követelményeiről. (Töprengés Kállay István „Úriszéki bíráskodás a XVIII–XIX. században” című monográfiája kapcsán) 1095/V–VI
1113 szava bizonyos fogalmak megjelölésére, ilyen egyebek között a „kormány", vagy a „kormányzat" is. írt már monográfiát „A magyarországi nagybirtok kormányzata" címmel, anélkül, hogy megmagyarázta volna — mit is ért a kormányzat fogalma alatt ebben az esetben. (Hiszen a nagybirtok esetében a tartalom egészen más, mint amikor az ország kormányzatáról beszélünk.) E fogalom azonban devalválódott Kállay újabb müvében, mert ilyeneket ír: „1827-ben a Károlyiak közös kormánya" kiküldött egy tiszttartót az úriszék ülésére (32); Erdődön viszont „a rabok a fiskális kormánya alatt állottak" (43. old.); a nemesi közbirtokosságoknál pedig a közgyűlés által választott igazgató intézte „a közös jószág és a haszonvételek kormányzását" (49.). Egyetemi oktatók sokszor hangsúlyozzák, hogy a jog precíz, világos és félreérthetetlen fogalmakat használ. Nagyon örülnék, ha nemcsak jogászok fogadnák meg e tanácsokat, hanem a hivatásos és besegítő jogtörténészek is. Persze tudom, hogy a korabeli magyarországi terminus technicus-ok kezdetlegesek voltak, azt is, hogy egyes nagybirtokok gazdákodását és minden egyéb tevékenységét olykor jószágkormányzók irányították — de azért világosan megmondhatnánk, hogy a rabok a fiskális ellenőrzése vagy felügyelete alatt voltak, a nemesi közbirtok igazgatója pedig a gazdálkodást irányította. Ugyancsak zavaros e könyvben a vérdíj (homagium) fogalmának használata is: Kállay véleménye szerint „a homagium tulajdonképpen a gyilkos fejének a váltsága, amely a megölt hozzátartozóival való kiegyezést jelentette" (202. old.). Valamikor tényleg volt ilyen, a 18. században azonban ez már a múlté: a gyilkos (aki szándékosan ölt embert) a fejével fizetett, ha a bíróság megállapította a szándékosságot, a fejvesztés megváltására nem volt mód (legfeljebb arra, hogy ő maga — ha nemes volt — fellebbezzen, vagy számára valaki más kegyelmet kérjen). A gondatlanságból elkövetett emberölésnél sem volt helye az elkövető és a sértett családja megegyezésének: a 18. században ugyanis az már az uralkodó jogfelfogás (ahogy ezt Bodó Mátyás, a század legjobb büntetőjogi munkájának3 1 szerzője világos és szép okfejtéssel levezeti), hogy a törvény megszegéséért közösségi megtorlás (vindicta publica) jár, ezt a sértett családjával való megegyezés semmiképpen nem zárhatja ki, az erre jogosult hatóságoknak tehát az emberölést büntetniök kell. A 18. századi gyakorlatban azonban általános jelenség, hogy a bíróságok a gondatlanságból elkövetett emberölés elítéltjét rendszerint mindig kötelezik vérdíj (homagium) megfizetésére is, ennek nagysága parasztok vagy plebejusok esetében 40 Ft. Kállay szerint azonban a homagium nem az ember (homo) nem szándékos, de az elkövetőnek mégis felróható megöléséért (homicidium culposum) járó vérdíj, nem is az, amit e bekezdés elején tőle idéztem, hanem valami más. Szerinte ugyanis „a keszthelyi úriszéken az ökörlopás büntetése a homagium volt" (249.); a kékkői úriszék is pincefeltörésért — halálbüntetés helyett — a vérdíj megfizetésére (ha erre képtelen — 100 botra) ítélt egy vádlottat (261—262.); a nagyvázsonyi úriszék pedig 1774-ben 6 ft (!) vérdíj megfizetésére ítélt egy szabót, aki társaival „éjjel irtóztató lármát csapott a városban" 31 Bodo, Mathias: Jurisprudentia Criminalis. (Posonii, 1751, 176.)
