Századok – 1986
Vita - Hajdú Lajos: Jogtörténeti kutatómunkánk hiányosságairól és követelményeiről. (Töprengés Kállay István „Úriszéki bíráskodás a XVIII–XIX. században” című monográfiája kapcsán) 1095/V–VI
1114 VITA — igaz, ezen kívül az őket figyelmeztető „vigyázót" is fejbevágta (286.). Ilyen eseteket olvasván az ember nem tudja eldönteni: a korabeli ítélőbírák voltak-e ennyire tudatlanok (ez előfordulhat — ilyen esetekben azonban a kutatónak erre rá kell mutatnia), vagy a jogtörténész? Egyéb furcsaságok: tágabb értelemben vett büntetőjogi fejtegetéseit szerzőnk azzal vezeti be, hogy az úriszéki büntetőeljárás első jellegzetessége az egyöntetűség volt. „Ez az ország keleti és nyugati, északi és déli felére jellemző egységesség megnyilvánult az eljárásban, a terminológiában, a jogi nyelvben, az alkalmazott joganyagban vagy a jegyzőkönyvek alaki és tartalmi jegyeiben" — írja (108.). Ez a megállapítás — amelyet az úriszéki gyakorlatot jól ismerő Degré Alajossal szemben fogalmaz meg — teljes mértékben valótlan: a feudális ítélkezésben mindig és mindenütt érvényesült az „ahány ház, annyi szokás" elve, és ez különösen érvényes volt Magyarországon, ahol az ország csaknem fele pusztaság volt a 18. század elején, és nagy különbség mutatkozott az ország egyes részei között — mindenben. Bizonyára Kállaynak is más lenne a véleménye, ha a teljes levéltári matériát feldolgozta volna, akkor nem irná azt, hogy „önvédelmi esetekkel érdekes módon csak a XVIII. század végén és a XIX. század elején találkozunk" (210.). Amióta ugyanis a világ világ, mindig akadtak emberek, akik nem tűrték jámbor birka módjára, hogy gonosztevők az életüktől vagy minden vagyonuktól megfosszák őket. De — ha ismerné egy kissé a jogtörténetet — az önvédelem kapcsán azt sem írná le, hogy „Werbőczi is ismerte a más személy védelmében elkövetett büntetlen emberölést" (210.). Werbőczi ugyanis a Hármaskönyv III. Részének 21. címében arról értekezik, hogy mit kell a bírónak figyelembe vennie akkor, ha valaki „önvédelmezése közben" (tehát nem más személy védelmében) emberölést követ el, és a 7. §-ban figyelemre méltó jogászi logikával fejtegeti, hogy a jogtalan támadással szembeni jogos védelem mikor tekinthető bűnösséget kizáró oknak.32 Ami a késői, századvégi „találkozást" illeti, talán nem a korabeli valóságban, hanem Kállayban van a hiba, mert én a 18. század hatvanashetvenes éveinek ítélkezését tanulmányozva bizony többször is belebotlottam esetekbe, amikor az emberre vagy nyájra támadó személy megölését a bíróság jogos védelemnek minősítette.3 3 De ez megtörtént már a század első felében is. Hasonló melléfogásnak tekinthető az is, amikor határozottan kijelenti: „Van viszont olyan cselekmény (a kerítés), amely a XVIII—XIX. századi joggyakorlatból teljesen eltűnt" (193.). Hogy van ez? Az ember azt hinné, hogy — a paráználkodás (stuprum) és a szajhálkodás (fornicatio, scortatio) mellett — ez a bűncselekmény (a lenocinium) az, amely évezredek óta virágzott, és amióta az emberekben él az érzéki örömök megszerzésének vágya, mindig akadt ember, aki az epekedő férfi ágyába nőt juttatott, vagy aki találkahelyet biztosított élvezetre vágyó hölgyek és urak számára. Én találkoztam ilyen 18. századi „eltűnt" kerítőkkel,34 igaz viszont, hogy nem másfél 32 Werbőczy István Hármaskönyve. (Budapest, 1894, 298—299.) 33 Hajdú: 244. 34 Hajdú: 105, 176. és 300.
