Századok – 1985
Tanulmányok - Schlett István: A szocializmus és a „munkáskérdés” a magyar politikai gondolkodásban az 1850–1880-as években III/608
A „MUNKÁSKÉRDÉS" AZ 1850-1880-AS ÉVEKBEN 669 kimondani, hogy ez az „általános érdek" nem más, mint ami. „... a tőkegyarapítás leghathatósabb eszközének, a gyáriparnak honosítására és fejlesztésére irányul".16 7 Az adott magyar viszonyok közt ezen érdek védelmében az általános választójog bevezetését visszautasítja. Egyrészt azért, mert a politikai jogok birtokosai politikai döntéseikben nemcsak saját érdekeiket képviselik — így tehát nem feltétlenül szükséges —, de sokkal inkább azért, mert károsan befolyásolhatná az „összesség érdekeit": politizálná a munkás—tőkés harcot, illetve Magyarország fejletlen társadalmi viszonyai közt, ahol nagyszámú a falusi népesség, amely országos szervezkedésre képtelen, partikularizmust szülne. A helyi befolyások alatt aztán olyan politikai tényezők erősödhetnének meg, amelyek szemben állnak az ipari munkásság érdekeivel is, nem a fejlődést, hanem a már elértnél is alacsonyabb szintre való visszaesést eredményezné. A falu esetleges uralma a város felett — ez az, amit konkrét veszélynek tart. Nem nehéz ebben a feudális, illetve agrárius erőktől való félelmet felfedezni, s azt sem, hogy ezzel szemben szívesen látná az ipari tőke és a városi munkásság összefogását: „Ha lehető volna oly választási cenzus megállapítása, amely csakis a fegyelmezett, városi és gyári munkásokra terjeszkednék ki anélkül, hogy azon vidéki tömegek is részesülnének benne, amelyeknek amazok mintegy természetes kiválasztás útján alakult arisztokráciáját képezik, úgy ez Magyarországon ma is aligha járna nagyobb veszéllyel."168 De mivel ezt megoldhatatlannak látja, a választójog fokozatos kiterjesztése mellett a munkások politikai tevékenységét inkább a helyi és ipari helyhatóságok önkormányzati tevékenysége irányába kormányozná, amely egyrészt politikai iskolázottságot adna, másrészt pedig közvetlenebb problémáikhoz kapcsolódna. S úgy véli, hogy itt kialakíthatnának olyan pozíciókat, amelyek ellensúlyozhatnák a központi döntések rájuk nézve kedvezőtlen hatásait. A munka—tőke viszony politikai viszonnyá alakulását tehát erőteljesen ellenzi, s természetesen a munkásosztály politikai önállóságát, autonómiáját is. A továbbiakban még pontosabban megérthetjük ennek okát, mert ki is mondja: az ipari tőke fejlődését a korabeli viszonyok között a munkásság politikai befolyásának növekedése károsan érintené. A munkásság ugyanis, konkrét céljait követve, a burzsoáziának politikai ellenfelévé válna, és szövetségese lehetne más antiliberális és antikapitalista politikai erőknek, az agrárizmusnak vagy az ultramontánizmusnak. Már korábban is láttuk, hogy a liberálisok komolyan féltek ettől a lehetőségtől, s a német példában ennek megvalósulását látták. Pulszky nemkülönben. E fejlődést „államszocializmusnak", „kaszárnyaszocializmusnak" nevezte és mélyen kárhoztatta. A konkrét munkáskövetelésekkel (munkaszünet, .. unkaidő, bér, munkásvédelem, segélyezés és biztosítás stb.) szembeni állásfoglalásán is látszik ez a meghatározottság: a konkrét megoldások keresésében az vezérli, hogy azok ne az „államszocia-167 I. m. 29. 168 I. m. 32.
