Századok – 1985
Tanulmányok - Schlett István: A szocializmus és a „munkáskérdés” a magyar politikai gondolkodásban az 1850–1880-as években III/608
670 SCHLETT ISTVÁN lizmus" irányába vezessenek, de ugyanakkor csökkentsék a konfliktusok élességét, mert az természetesen a problémák átpolitizálásához, az állami beavatkozáshoz, illetve a munkások politikai szervezkedésének siettetéséhez vezetne. Javaslatai tükrözik már a liberalizmus változásait, de azt a döntő lépést még nem láthatjuk, amit a szociálliberalizmus megtett: az államot még mindig csupán az „éjjeliőr" szerepében fogadja el, s a termelésbe, az itt keletkező konfliktusok kezelésébe való beavatkozását élesen ellenzi. Viszont másik oldalról azt hangsúlyozza, hogy a tőkések „ridegsége" gazdaságilag is rossz magatartás, s a kizsákmányolásnak az a formája, amely a legkisebb mértékben sem hajlandó figyelembe venni a munkások érdekeit, egyenesen gazdaságellenes. Az ilyen felfogást — amire Magyarországon is talált elég példát — elítéli, embertelennek és rövidlátónak bélyegzi.169 Előrelépése abban figyelhető meg, hogy lazul már nála a klasszikus liberalizmus egyik fikciója, „a szabad egyének szabad egyezkedése", ami mint láttuk, az ipartörvényeink egyik alapelve volt, s helyette már a munkások szervezkedéséről és e szervezetek, valamint a tőkés egyezkedéséről beszél. De hozzáteszi, hogy az államnak gondoskodnia kell arról, „... hogy a munkaszerződések megkötésénél lehető jogegyenlőség álljon fenn a munkaadó és a munkakereső közt, illetőleg, hogy a kényszerhelyzetek nyomása alatt egyik fél se szenvedhessen állandóan, valamint gondoskodás arról, hogy az egyezkedésnek közegei és alkalmai mindig őszintén megadassanak."170 Ebben az összefüggésben fel kellett vetődjön számára a magyarországi munkásegyesületek kérdése is. Elismeri, hogy az 1884-es ipartörvény, ha egyenesen nem is tiltja, de mindenképpen nehezíti az ilyen munkásszervezetek megalapítását és a munkások és tőkések közti tárgyalásokban való részvételét. E szabályozást azon áramlat eredményének tekinti, amelyben a törvényhozás és a kormányzat a tőkének kedvezett. Megítélése szerint ez Európa-szerte így volt a hatvanas évek közepéig, s jogosnak is tartja, hisz a feladat az volt, hogy az ipart meggyökereztessék. Az ipartámogató politika közvetlen következménye volt a munkaadó védelme a munkással szemben, mert a fejletlen viszonyoknak ez felelt meg. De e viszonyok Magyarországon is változóban vannak, ha nem is annyira, mint ezt a munkások vélik. így tehát napirendre kerülhet a szabályozás reformja, már csak azért is, mert ez előnyökkel járhat a tőkések számára is, meg azért, mert a tilalom amúgy is eredménytelen. Úgy véli, hogy az angol tapasztalatok ezt világosan bizonyítják. Természetesen ebben az esetben is fenntartásokkal él e tanulságok magyarországi alkalmazásával "" Jelűnek Henrik egy tanulmányát bírálja, amely a munkaszüneti napok számát évente 14—30 napban— tehát csak minden 4. vagy 2. vasárnapban — kívánja maximálni. Egy eléggé elterjedt érveléssel, miszerint a túl sok pihenőnap ártalmas a munkásra, mert az vagy eltunyul, vagy elzüllik. A maithusi érvelésre emlékeztető felfogást Pulszky már bírálja: alig lehet . .. elég keményen kárhoztatni a tőke nevében hívatlanul felszólalók ily embertelen és rövidlátó kijelentéseit, amelyek több keserűségnek forrásai, mint amennyit a legjobb indulatú s legszorgalmasabban átgondolt intézkedésekkel eloszlatni lehetséges." i. m. 40—41. 170 I. m. 51.
