Századok – 1985
Tanulmányok - Schlett István: A szocializmus és a „munkáskérdés” a magyar politikai gondolkodásban az 1850–1880-as években III/608
A „MUNKÁSKÉRDÉS" AZ 1850-1880-AS ÉVEKBEN 667 Kapitalizmus-elemzése helyes, és sokban egybevág a marxisták felfogásával. S következtetése nemkülönben, hisz ebből a helyzetből magyarázza meg a különböző antikapitalista és antiliberális irányzatok kialakulását. Ezeknek két típusát különbözteti meg, amelyek két „merőben különböző" osztályhoz kötődnek: „A munkások szemében a szocializmus a társadalomnak eszményi szervezete ... "; „Viszont, ahol túlnyomólag az ősi földbirtok kiváltságosai irányozzák a társadalmi politikát, annak kívánatos eredményeként oly állapot dereng képzeletükben, amely az állandóság biztosítékaival lássa el a nagytőke által fenyegetett túlsúlyukat, és amelyben egyrészről a munkástömegek jelenlegi szükségleteinek kielégítése biztosíttatnék, másrészről a termelés tényezőinek felhasználása állami egyedáruság tárgyává válnék, s így közvetve a saját kezeikben összpontosulna." Természetesen mindkét irányzatot elveti. De míg az elsőt egyszerűen lehetetlennek tartja, mivel az nem képes értékelni az „egyéni kezdeményezés jelentőségét", a másodikat veszélyesnek, mert lehetségesnek ítéli. „Hiszen a szomszéd német birodalom gazdasági politikájának jelenségei nagyrészt csakis oly tervek feltevéséből magyarázhatók, amelyek indokaikat az imént érintett törekvésekben lelik." Az így létrejöhető állapotot szívéből elveti, mert az a társadalom, amely ezen az alapon nyugszik, számára elviselhetetlen „kaszárnyaszocializmus" lenne, ahol „... a munkások egy időre viszonylag kedvező helyzetnek örvendenének a középen álló osztályok rovására, s csakis a hatalom birtokosai emelkednének ki megközelíthetetlen magasságban a különben merő síkságot képező társadalomban". Társadalmi ideáljának ez az állapot élesen ellentmond, hisz az a liberalizmus elveinek megfelelően éppen a mozgást, a szabadságot, a kasztok eltörlését, a fokozatos, de állandó mobilitást, a társadalomnak egy finoman strukturált formáját feltételezi, s így szemben áll minden megmerevítéssel, az állami hatalom biztosította mozdulatlansággal.162 Láttuk, hogy ezen áramlatokat a kapitalista fejlődés következményeként fogta fel, és abból magyarázta. Természetesnek tartja, hogy ezek a maguk elméleteiket létrehozták, és ezért szükségesnek az eszmei harcot velük szemben, de jó liberálishoz méltóan nem ellen-elmélettel, hanem az elméletek, az ideológiák társadalmi hasznosságának kétség bevonásával. Az elmélettel a praxist állítja szembe és úgy véli, hogy az elmélet már jellegéből következően sem használhat a társadalom problémáinak megoldásában. Kétségtelen, hogy ebben is egyre inkább anakronisztikus lesz az ortodox liberalizmus, hisz ha valamikor, akkor éppen a századforduló környékétől lesz igaz Musil megállapítása, hogy „... filozófia nélkül ma már csak közönséges bűnözők merészelnek embertársaiknak ártani".16 3 Pulszky pragmatizmusa viszont magát az elméletet iktatná ki, s a helyzet egyik veszélyes vonásának tartja, hogy „... az 162 I. m. 12—18. 163 Musil: A tulajdonságok nélküli ember. Bp. Európa, 1977. I. k. 269. (Tandori Dezső fordítása)
