Századok – 1985
Tanulmányok - Schlett István: A szocializmus és a „munkáskérdés” a magyar politikai gondolkodásban az 1850–1880-as években III/608
A „MUNKÁSKÉRDÉS" AZ 1850-1880-AS ÉVEKBEN 665 társadalmi versenygések bonyodalmaiban"15 8 — s problémája tárgyalása során mindvégig ehhez tartotta magát. A könyv felépítése, gondolatmenete egyszerű és világos. A „munkáskérdést" a nagyipar kifejlődésével párhuzamosan fejlődő problémának tartja, s lényegét tekintve megoldhatatlannak. A szónak persze csak abban az értelmében, hogy az az érdekkülönbség, amely a tőke és a munka között fennáll, megszüntethetetlen, s így következménye, a munkás és a tőkés, a munkásosztály és a burzsoázia közötti harc is. E jelenségeket a termelés adott rendjében magától értetődőnek ítéli, s így — mivel a társadalmi berendezkedésnek ezt a formáját tartja a lehető legjobbnak problémát legfeljebb az jelenthet, hogy ezen ellentmondásnak olyan működési teret kell biztosítani, amely az ipar fejlődésével párhuzamosan változó „munkáskérdés" kezelésének leginkább megfelel. Az ellentét tehát feloldhatatlan, de ez nem jelenti egyszersmind azt is, hogy a társadalom alapviszonyaiban változtatásokat kellene életbeléptetni: a fejlődés természetéhez tartozik, hogy ellentmondásokat hoz létre, s hogy ezek megoldása — noha sohasem véglegesen — ugyancsak magában a fejlődésben van. Ahogy a munkás—tőkés ellentétet mindig a fejlődés meghatározott foka konkretizálja, úgy a megoldás is mindig konkrét lehet, csak és kizárólag az aktuális megjelenésre vonatkozhat. Ebből egyenesen vonja le következtetését: végzetes politikai ballépés volna a megoldást „... feltételeinek természetes alakulásán túl siettetni".159 Kiindulópontja tehát a következő: meg kell határozni, hogy Magyarországon a „munkáskérdés" milyen stádiumban van; a probléma kezelésére vonatkozó javaslatokat csak ebből lehet felépíteni. Helyzetértékelése egybevág a kor ítéletével: „munkáskérdés" még igazán nincs Magyarországon, s ami van, az „nem honi iparcikk, hanem behozott termék". De ami szokatlan, az az, hogy rögtön hozzáteszi: „De ezen nincs mit örülnünk, és nincs is okunk azt hinni, hogy ezért kevésbé komoly, vagy könnyebben volna megoldható, mint másutt. Ugyanabban a mértékben, amelyben meggyökeresedik a nagyipar, párhuzamosan szükségképpen jelentékenyebbé válik az anyagi munka sorosainak érdeke is." Ha tehát nincs komolyan veendő „munkáskérdés", az nem magyar sajátosság, nem dicsekedni való tény, hanem a fejletlenség következménye, mindenekelőtt a gyáripar fejletlenségéé. S bár elismeri, hogy az ipar növelése a munkások számának növekedését, s ezáltal a „munkáskérdés" tényleges megjelenését s vele együtt a hozzátartozó problémákat is meghozza, mégis „iparpárti", mondván: „De valamint a műveltség azon színvonala, amelyre Nyugat-Európa fellendült, nagyobb jótétemény az illető nemzetekre, mint aminő bajt képeznek a szocialisztikus áramlatok, úgy a nagyipar, amely mind a kettőnek eszközlője volt, reánk nézve is nagyobb szükség, mint aminő kárral járnak azok a veszélyek, melyeket nálunk is a társadalomban okvetlenül elő fognak idézni. 5 éppen azért bátran állíthatjuk, hogy a 158 I. m. 85. I. m 86.
