Századok – 1985
Tanulmányok - Schlett István: A szocializmus és a „munkáskérdés” a magyar politikai gondolkodásban az 1850–1880-as években III/608
A „MUNKÁSKÉRDÉS" AZ 1850-1880-AS ÉVEKBEN 663 Mondják ezt még akkor is, amikor már regisztrálják egy harcosabb és erőteljesebb mozgalom jelentkezését, s amikor megállapítják, hogy a sztrájk nem ritka jelenség Magyarországon sem. „Nincs még oly iparunk — hangzik a rezignált beismerés —, mely nagyobb számü munkást foglalkoztathatna, de már annyira »nyugati« ország vagyunk, hogy legalább a nyugat minden kellemetlenségeit sorban megízleljük." Ebben a cikkben ezt a megállapítást egy olyan érvelés követi, amely mintha megfeledkezett volna arról a korábbi állításról, hogy a sztrájknak pozitív eredményei is vannak; most a sztrájk értelmetlenségéről beszél, arról, hogy a munkások így semmit sem érhetnek el. A viszonyok vastörvényeit emlegeti, s azt, hogy ezeken még a szocialisták álma, egy hatalmas szocialista állam sem változtathatna.152 Ez persze érvnek kevés, s más „megoldás" után kell nézni. S csakhamar felfedezik a nagy érvet: „Magyarországon önmagától sohasem képződhetnék szociális-párt ...", ha azt nem importr'nák német és cseh munkások.153 Láthattuk, hogy a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójára az ortodox liberalizmus elvileg már hajlandó a megújulásra, a szociálliberalizmus bizonyos nézeteinek elfogadására, de gyakorlatilag még nem készült fel rá. Ebben minden bizonnyal szerepe volt a magyar ipar viszonylagos elmaradottságának, annak, hogy talán néhány nagyobb üzemet leszámítva a magyar burzsoázia valószínűleg nem is lett volna képes más munkáspolitikára. Ennek megfelelően a magyar politikai életben nem is találkozhatunk olyan törekvésekkel, amelyek a munkások gyakorlati harcának — beleértve az egyesülési jogot — kereteit megteremteni vagy tágítani kívánták volna. Amint láttuk, a törvényhozás liberális alapon állt, de a kormányt senki nem akadályozta, sőt inkább biztatták arra, hogy a jogalkalmazásban a munkásokkal szemben sajátosan értelmezze e törvényeket. Az 1875-ben kiadott 1508. számú belügyminiszteri rendelet gyakorlatilag megtiltotta a munkások szakszervezeti típusú egyesülését. Nem kétséges, hogy e tilalom azt célozta, hogy megakadályozza a munkásoknak a tőkésekkel szembeni harcát — ugyanis bármily paradox, a politikai egyesülést lehetővé tette, még ha korlátok közé szorítva is. Ferenczinek igaza van akkor, amikor kimondja, hogy a liberális — tehát egyenlően mérő ipartörvények ellenére a kormány rendeleti úton végül is ,,.. . a munkásoknak a munkaviszony befolyásolására irányuló minden hatályos megnyilvánulását az államnak egyoldalúan érvényesített kényszerhatalmával megtiltotta".15 4 S e tilalom gyakorlatilag is érvényesült a 19. században mindvégig, hisz a belügyminiszter sorra utasította el az olyan munkásegyletek alapszabályait, amelyekről feltételezhető volt, hogy a bérharcban is fel kívánták használni. A sztrájkra való felhívást, gyűléseket tiltották, a szervezőket kitoloncolták vagy más módon zaklatták, sőt egy 1894-ből származó rendelet alapján az ilyen tevékenységet „közrendellenes és rendőrileg 152 Sztrájk és következménye. M. P. 1890. 45. sz. 153 Szocializmus hazánkban. M. K. L. 1890. 20. sz. 154 Ferenczi Imre: i. m. 23. 2*
