Századok – 1985
Tanulmányok - Schlett István: A szocializmus és a „munkáskérdés” a magyar politikai gondolkodásban az 1850–1880-as években III/608
640 SCHLETT ISTVÁN arról is, hogy ez a szegénység más, mint a korábbi korszakok szegénysége volt: ... az erkölcstannak a vagyonosok alamizsnakötelezettségére vonatkozó régibb szabályai éppen nem elégségesek, sőt alkalmatlanok. Hisz a szociális kérdés megoldása korántsem olyanokra vonatkozik, kik valami elkerülhetetlen szerencsétlenség miatt vigaszunkra szorulnának; nem koldusokkal van dolgunk, akiket kielégít az alamizsna. Itt ezer és ezer munkaerő és munkakedvvel megáldott férfiú áll előttünk, kik, mivel dolgoznának, megkövetelik maguk és családjaik részére a mindennapi kenyeret. Nem alamizsnát kérnek ők, hanem tisztességes bért, nem könyörületet, részvétet, hanem méltányló elismerést és igazságot." S ez — mint írja — „szerfölött nehezen oldható talányt" jelent, s erre „a teológia régi fóliánsai" semmi útbaigazítást nem nyújtanak. Ez magyarázhatja, hogy az egyház sem talált megoldást, de azt nem indokolja, hogy ne is keresse, hiszen ha nem ragadja meg a vezérszerepet, akkor a munkásosztály más vezéreket követ majd.81 Változást sürget az egyház ilyen irányú tevékenységében, s ennek során néhány „alapelvet" is megtámad. „A tömeges szegénység nem idilli, s egyáltalán nem költői. Nem fogjuk ezt enyhíteni, ha a társadalmi osztályok közötti különbség szükségességét hangoztatjuk, vagy a szegény gazdagságát s a gazdag nyomorát Philemon s Baucis, vagy Nagy Sándor és Diogenész meséje szerint megénekeljük. Azt, hogy Krisztus szegényes életének magasztos tana, keresztútjának alázatos s kitartó követése e föld színéről el nem tűnik, és sohasem fogja elveszteni a szerencsétlenekkel szemben áldást és vigaszt hozó erejét; hogy Isten kegyelme a jövőben is a lelkek egész seregét fogja sz. hévre gyulasztani, hogy lelkesedve Assisi sz. Ferenccel a »szegénységet« az »ég leányá«-nak üdvözöljék s — mint a »megelégedés aráját« — önként válasszák élettársukul — mindezt igen jól tudjuk. De ami a ker. szellem magaslatán megértve hatalmat gyakorol a tisztult kedélyű hívek fölött, az oly tömegek lelki sebeire csepegtetve, melyeket kínzó éhség, féktelen bosszúvágy és könnyen megmagyarázható irigység bősz lángjai gyötörnek, nem volna jótékony gyógybalzsam, hanem tűzre öntött olaj."*2 (kiemelés az eredetiben) A megállapítás kétségtelenül igen bölcs, csak éppen alkalmazni igen nehéz. Minden cinizmus nélkül állapítjuk meg, hogy a „lelki vigasz" könnyebben előállítható, mint a bajok reális „gyógyítása", s így hiába a felismerés, ha az eszköz, de még a szándék is hiányzik. Ekkor az elmélet is hatástalan, sőt akár tűzre öntött olaj lehet — s az egyház nem kevésbé okos tényleges vezetői éppen ezért ódzkodtak attól, hogy ezt a szellemi fordulatot túlságosan komolyan vegyék. S tevékenységük éppen ezért nem annyira a munkásságra irányult — néhány erőtlen kísérletet leszámítva a munkásság szervezésére nálunk nemigen gondoltak —, noha a „józan észre" s a keresztény belátásra" hivatkozók közül sokan igencsak hevesen ösztönözték őket. Vagy mégsem erre ösztönöztek ezek az „előfutárok"? 81 I. m. 8—9. 82 I. m. 11—12.
