Századok – 1985
Krónika - Pamlényi Ervin halálára (Glatz Ferenc) III/599
606 GLATZ FERENC eszmék történetét látta, amelyek a kutató- és dolgozószobában, elmélyülés és írás közben születnek. Azokat a történetírókat tartotta kiemelkedőnek, akik el tudtak vonulni a bizottságok, ülésszakok zajos sikereitől, s íróasztaluk mellett alapkérdéseket voltak képesek újragondolni. Vagyis: azokat, akik teljesen másként éltek, alkottak, mint ő. A történetírásban mindenki hozzátesz valamit az elődök munkájához, — mondotta a kézirattári hagyatékokban és az intézmények kultúrtörténetében elmerülő fiatal kollégájának —, de azután jönnek kiemelkedő egyéniségek, akik kezdik az egész multat másként látni, mint elődeik. S a szempontok müvekben fogalmazódnak. Ilyennek tartotta Horváth Mihályt, Szalay Lászlót, a huszadik században Szekfű Gyulát. A korai nyugdíjra is azért akart elmenni az első kínálkozó alkalommal — hiszen nem sürgették —, hogy befejezhesse húsz éve tervezett könyvét: Szekfü fordulata a demokrácia felé (1933—1945". A részben elkészült mű Szekfü cikkeinek gyűjteményét és terjedelmes bevezetőt tartalmazta volna. Hogy milyen szellemben íródott volna a mű? Milyen lett volna a hivatali-bizottsági keretektől-korlátoktól három évtized múltán megszabadult, a történetírói életrendbe visszazökkenni, dolgozószobába visszatérni akaró Pamlényi Ervin főműve? — ki tudná megmondani? Talán csak jelzi ezt az a míves bevezető, amelyet Szekfü Gyula Bethlen Gáborról írott könyvének újrakiadásához készített és a Szekfü-évfordulón, 1983-ban tartott két előadása. A szövegek talán kevésbé, de két apró mozzanat azonban azt is jelzi, hogy egész életvitelében, talán felfogásában is újabb fordulatra készült. 1983-ban, amikor Szekfü Gyula életművéről filmet készítettünk, nehezen lehetett rábeszélni a fellépésre. Nem is annyira a kameráktól félt, mint a várható kritikáktól, a régi típusú, a polgári értelmiséggel szemben szükkeblüen gondolkodó funkcionáriusok és a Németh László-kultuszt újraélő fiatal kollegák bírálatától. Vitáztunk bátorságról és elkötelezettségről. És a vitában — láthatóan számára váratlanul — a fiatal, újat akaró, huszonhat esztendős Pamlényi Ervint idéztem, aki 1945-ben mert a saját társadalmi rétegét, a 45 előtti értelmiséget néha gúzsba kötő gondolati beidegződések ellen fellépni. Aki 1945-ben, szinte egyidőben azzal, hogy pártja, a Kommunista Párt, a nemzeti hagyományok rendszerének feltárásában a kritikai hangot — taktikai megfontolásból is — háttérbe szorította, ő azok közé tartozott, akik merészeltek a „nemzeti hiúság tömjénezése" ellen szólni. Aki ekkor, 1945-ben, amikor — szintén politikai szempontból indokolva — a nemzeti hagyományok rendszerében a függetlenségi hagyományok egyoldalúan középpontba kerültek, elmosva a nemzeti harcok társadalmi töltését, merészelt rámutatni arra, hogy a Bocskai, Bethlen, Wesselényi mozgalom „lényegében rendi érdekekért indultak meg és nem voltak mások, mint hatalmas urak koalíciói, pártjuk, rendjük vagy felekezetük védelmére"; aki óvta a történetírást a jelenbéli problémák vissza vetítésétől a korábbi századokba, s — szemben vezető ideológusainkkal — hamisnak tartotta „egész múltunk középpontjába... a németséget beállítani", s így a Habsburg-korszakot is csak árnyoldalairól bemutatni. Mint ahogy merte magát a pártpolitikai-taktikai megfontolásoktól függetlenítve, a parasztság történelmi szerepéről máig önkritikusan beszélni: kimutatva a polgári történetírás nagy hibáját, hogy kirekesztette a
