Századok – 1985
Krónika - Pamlényi Ervin halálára (Glatz Ferenc) III/599
PAMLÉNYI ERVIN HALÁLÁRA 605 A tudományszervezésben elmerülése, a visszaszorítottság után a fontos dolgokhoz közelkerülés, hogy ismét, mint 1945 után a Rádióban, szervezhetett, levelezhetett, terveket alakíthatott, embereket valami megalkotására összehozhatott — mindez sajnos fokozatosan háttérbe szorította az alkotói egyéniséget. A levéltárban eltöltött kutatásban, írásban gazdag néhány év után tudományos teljesítményét — szerkesztések mellett — csak kisebb írások, töredékek, előadások mutatják. Tervezte a dualizmuskori magyar művelődéstörténet és történetírás története, egy „tíz ívben elmondott rövid magyar történelem" megírását (ez utóbbi kedvenc eszméje volt). Életének harmincöt-ötvenöt év közötti korszakát az ülések, levelezések, egymást meg nem becsülő, toleranciához nem szokott emberek egy asztalhoz leültetése töltötte ki. így azután, amikor írói téren kellett volna helytállnia, már kiveszett belőle a gondolatokat végigszenvedés írói képessége. Ez volt egyik döntő oka, hogy amikor erre lehetőség nyílott, 1975-ben, „kilépett" a szakma közvetlen területéről. És még valami, amiről maga így beszélt: a szerkesztéssel járó korai „megöregedés". Akik mellette dolgoztunk, láttuk, hogy lesznek mind erősebbé az őt magát is zavaró ellentmondások: kiváló szerkesztője a kéziratoknak — de habozva, nehezen tud dönteni a leadásoknál; egyedülálló jó észrevételei vannak — de nem tudja végigvinni azokat; kiváló kapcsolatteremtő, rendkívül kedves ember — de órák helyett hónapok múltak el, míg megszervezett valamit. Ez is oka volt a sok, munkáját ért támadásnak. 1975-ben elvállalta a Collegium Hungaricum igazgatóságát, majd négy évi külszolgálat után 1980-ban a Gondolat kiadó irodalmi vezetői állását. IV. Volt mégis egy területe a történetírásnak, amelyet a szakmai újságírás mellett végleg sohasem adott fel: a történetírás története. A Horváth Mihály kismonográfiát 1956 után néhány kisebb tanulmány követi, Szalay László Magyarország történetéről, a két világháború közötti magyar nacionalizmusról a történetírásban, sőt a felszabadulás utáni magyar történetírás kérdéseiről, végül pedig az őt útjára indító, s emlékével, árnyékával egész életében kísérő Szekfű Gyuláról. 1961-ben — élete második „feljövő" periódusában — a sok központi feladat mellett megindítja a Tudománytörténeti sorozatot, amelyben az Akadémiai Kiadó gondozásában 4 kötet jelent meg. (Itt látott napvilágot Várkonyi Ágnes Thaly Kálmánról, Gunst Péter Acsády Ignácról, Márkus László a századforduló szociáldemokrata történetfelfogásáról, Varga Zoltán a Széchenyi-kérdésről írott monográfiája.) 1973-ban létrehívott az Intézetben egy historiográfiai kutatócsoportot, melynek tagjai Rényi Zsuzsa, Hont István, Pók Attila voltak. De ő indította a historiográfiai kutatások felé Gunst Pétert, Pál Lajost és e sorok szerzőjét is. Paradoxon: Ő, aki élete javát a tudományos nagyüzem működtetésével töltötte el saját egyéni alkotói-írói munkáját félretéve, a történetírás történetében kevésbé az intézmények, a szakma egészének fejlődését, hanem elsősorban a történeti müvek, az abban kifejezésre jutó gondolatok,
