Századok – 1985

Tanulmányok - Orbán Sándor: A szocializmus építésének első fél évtizede (1948–1953) II/467

A SZOCIALIZMUS ÉPÍTÉSE 1948—1953 KÖZÖTT 491 lakossága, e problémák és ellentmondások mellett — még ha éppen Sztálinnak a béke megőrizhetőségéről elhangzott ismeretes szavait visszhangozta is — őszintén és nem kis erőfeszítésekre készen óhajtotta amaz időkben is az országok közötti és minden bizonnyal a belső teremtő békét és megnyugvást is. Amikor tehát a megalakuló Országos Béketanács, valamint nyomában a helyi békebizottságok sora jött létre, és a magyar küldöttek is megjelentek a Párizsban (1949. április), Varsóban (1950. november), majd Bécsben (1952. december) tartott béke-világkongresszusokon, és amikor 1950-ben az ország lakosságából több mint 7 millió irta alá a békét és az atomfegyverek betiltását követelő stockholmi felhívást, igaz ügyben, szívből cselekedtek. A termelésben, a munkaverseny területén tanúsított magatartás politikai felértékelése már több bonyodalommal járt jórészt azért is, mert ennek olyan tartalékai, mint a lelkesedésből vagy éppen öntudatból végzett munka már a 3 éves terv végére meglehetősen kimerülőben voltak. Nem véletlen tehát, ha számolva a helyzettel, azontúl, hogy a munkát „becsület és dicsőség" dolgának tartották, több próbálkozást is tettek morális ösztönzők utánpótlására. Mint a II. kongresszus idején különösen általánossá vált, egyik oldalon a termelőmunkában való helytállást és kiíünést tekintették a legfontosabbnak ahhoz, hogy valaki az MDP tagjelöltje vagy tagja legyen. Másik oldalon viszont megszégyenítették vagy éppen a tervtörvény alapján megbüntették a termelő munkában elmaradókat. S mindez a szakszervezet hozzájárulásával történhetett. Csakhogy e próbálkozások éppen úgy, mint a kecsegtető ígéretek (az egyre távolodó holnapban „aranytojást tojó tyúkról") messze nem járhattak eredménnyel. Nemcsak azért, mert hozzájuk néha olyan átlátszó módszerek kapcsolódtak, mint az ünnepenként ismétlődő felajánlások, a sokszor 500 és 1000% feletti termelési túlteljesítések és jórészt manipulált túlteljesítők színpadias példaként való traktálása, vagy mint egyes ipari munkáscsoportok (főleg bányászok) ingatlan-felajánlásának 1950 végétől tapasztalt szorgalmazása, majd kötelezővé tétele. Míg előbbi a teljesítményi munkanormák 1950-től folyvást tartó emelkedéséhez szolgált alapul, utóbbi a „kétlakiságban" elmarasztalt munkaerő szinte katonai megrendszabályozását (munkaidőn túli és szabadnapi felhasználhatóságát) kellett hogy elősegítse annak árán, hogy ugyanakkor megfosztotta azt kereset- és élelemkiegészítésének lehetőségétől. Az ilyen próbálkozásokkal és módszerekkel semmiképpen sem lehetett áthidalni azt az ellentmondást, amely a túlfeszített iparosítás irreális célkitűzései, valamint az arra igénybe vehető felhasználási források elégtelensége között kezdettől fogva fennállt. Ehelyett inkább elmélyült az, és az egész lakosság, benne a hatalom alapját képező munkásosztály is egyre fokozottabban érezte, hogy munkájának eredményét nehezen kivívott életszínvonalának rovására vonják el. S valóban, ezek az esztendők nemcsak hogy az 5 éves terv életszínvonal-emelésre tett előirányzatait devalválták — sőt némelyek szemében a demagógia körébe utalták —, de a mélyponton, 1952 1953 fordulóján, jórészt az árszint majdnem kétszeresére emeléséhez elmaradt keresetek folytán, 1949-hez képest 20-22% reáljövedelem-esést is hoztak. E folyamatba végig