Századok – 1985
Tanulmányok - Orbán Sándor: A szocializmus építésének első fél évtizede (1948–1953) II/467
488 ORBÁN SÁNDOR öntözött terület!) különösen alacsony előirányzatait. Még önnön mérce alapján is mérséklésre szorultak volna az életszínvonal alakulását jelző tervszámok is, mégis annak ellenére, hogy már az első tervévben ( 1950-ben) romlott az ellátás, az árak pedig emelkedtek, a valóságtól teljesen elrugaszkodva, 50-55% életszínvonal-növekedést ígértek. Az 1950 végétől bekövetkezett lépések, kiváltképpen a felemelt 5 éves terv előirányzatai tehát már előre jelezték azokat a területeket, amelyeken a leginkább kiteljesedtek a torzulások. Ezeket, illetve az ezek jegyében lezajlott néhány legnehezebb esztendőt, mintegy ideológiai szempontból is egységesen jellemezve, szívesen használták utólag a virágzó „személyi kultusz" elnevezést. Mindez helytálló azzal, hogy a csúcshoz egy — egyre inkább felülről kiépülő — óriási piramishoz fogható mechanizmus és adminisztráció is hozzátartozott, amelynek tömegkontroll nélküli működése az adottságok oldaláról éppen úgy nem vonatkoztatható el a demokrácia régiónkban ismeretes történeti korlátozottságától és a megnehezült nemzetközi feltételektől, mint ahogyan a célkitűzések oldalán attól az akaratlagosságtól, amely a szocialista termelési és hatalmi viszonyok mindenhatóságára alapozva önkényesen lerövidíthetőnek tartotta az elmaradottság behozását. A két dolog, az adottságok és a célkitűzések ilyen kezelése tulajdonképpen a gazdaság és a politika kölcsönösségének felfogásában is meglehetősen sajátosan jelentkezett annak a leszögezésében, hogy előbbi fogyatékosságai, vagy éppen a kitűzött fejlesztési célok fiaskói mögött sohasem az objektív nehézségeket, hanem mindig az „ellenség kezét", annak szabotálását kell keresni és megtalálni. Az ellenségnek az osztályharc szükségszerű kiéleződésével kapcsolatos keresése mindenekelőtt a párton belül járt a legsúlyosabb tragédiákkal. Annak dogmává emelése, hogy „az osztályellenség mélyen beépült a pártba... a fő feladat tehát megkeresni az ellenséget a pártban", korántsem csupán jelszavakhoz, hanem érdemes vezető személyiségekkel való leszámolások hosszú sorához szolgált alapul. Már 1949-ben sem csak Rajk Lászlót ítélték el és végezték ki koholt vádak alapján, hanem olyan katonai vezetőket is, mint Pálffy György és mások. Miután azonban e per törvényességével kapcsolatban joggal merülhettek fel bizonyos kétségek, és éppen ezért a hasonló nyilvános bírósági eljárások meglehetősen kockázatosnak ígérkeztek, a továbbiakban szinte teljes publicitás nélkül, egyszerűen rendőri úton és csak jobb esetben politikai eszközökkel állítottak félre kommunista vezetőket. A baloldali szociáldemokratákból lett egyes MDP állami és szakszervezeti vezetőfunkcionáriusok (Justus Pál, Horváth Zoltán, Szakasits Árpád, Marosán György, Vajda Imre és mások) letartóztatása és bebörtönzése már 1949-ben megkezdődött, és még 1952-ben is tartott. Hasonlóképpen 1949-ben kezdődött a spanyol népfront oldalán harcolt — Rajk Lászlóval együtt — tizennégy kommunista közül kettő kivégzése, illetve többségük fogságba vetése. Az itthon korábban illegalitásban dolgozó kommunista vezetők sorából Kádár Jánost, Kállai Gyulát pedig 1951-ben börtönözték be. Volt, aki, mint Zöld Sándor belügyminiszter, a meghurcoltatás helyett — családostól — az öngyilkosságot választotta.
