Századok – 1985
Tanulmányok - Orbán Sándor: A szocializmus építésének első fél évtizede (1948–1953) II/467
482 ORBÁN SÁNDOR tettek voltak. És ugyanakkor a már földosztástól kezdve fokozatosan visszaszoruló mintegy 30-35 ezres gazdagparasztság sem jelentett reális veszélyt a birtokos parasztság szélesebb dolgozó rétegeire. így az átalakulástól inkább csak a birtok és sokszor munka, sőt itt-ott kenyér nélkül maradt (mintegy háromnegyed-milliónyi nincstelen és kis területtel rendelkező) agrárszegénység remélhette sorsa megjavulását akár úgy, hogy további (esetleg gazdagparaszti) földhöz jutva önálló gazda vagy szövetkezeti tag lesz, akár olyképpen, hogy mint agrár-munkaerőfelesleg a fejlesztésre kerülő iparban kap majd kereseti lehetőséget. A helyreállítás esztendei, amíg a volt kizsákmányolók letűntét, a munkásság uralkodó osztállyá válását és a parasztság jelentős részének a felemelkedés hagyományos pályaívét, s melléje legföljebb a kulturálódás fokozott lehetőségeit jelentették, addig a társadalom más közbülső rétegei, bizonyos jellegzetességeik átmeneti megtartásával a legkülönbözőbb irányba tartottak. így átmenetileg a megcsappant „középosztály" zártsága majdnem úgy megmaradt, mint pl. az egyre szűkülő szabad pályákon működő értelmiség több irányú — a demokratikus átalakulás szempontjából is tapasztalható - nyitottsága és érzékenysége, vagy mint a történeti tradíciókhoz kevésbé kötődő, jórészt városi kis- (esetleg közép-) burzsoázia rugalmassága. Míg utóbbiakból hajócskán (közép- és kisiparosoknál 1941-hez képest 1949-re mintegy felére) csökkent is az alkalmazottakat tartók száma, addig azok mennyisége, akik nem foglalkoztattak ilyeneket, még kb. 20%-kal nőtt is. E rétegeken belül a felszerelés, az anyagellátás hiányosságai, valamint a különböző korlátozások következtében mutatkozó eltolódás még tovább folytatódott az 1949. decembertől kezdődő államosításokkal és a fővárosi kereskedelemben a köztulajdonú KÖZÉRT-hálózat kiterjesztésével. Ezentúl is többen adták fel műhelyeiket és üzleteiket, és vagy az állami szektorban helyezkedtek el, vagy a kisipari szövetkezés útjára léptek. (Utóbbiak száma 1949-ben meghaladta a lOezret.) Egyéb lehetőségeiket jól jelzi, hogy a saját számukhoz viszonyított arányuk a szellemi foglalkozású és vezető rétegekben 1949-ben többszörösen jobb volt, mint a parasztszármazásúaké, és vetekedett a munkásságból származók arányával. Minthogy a helyükön támadt űrt (pl. éppen a szolgáltatások területén) az állami szektor még nem tudta betölteni, a változást nemcsak e réteg, hanem a társadalom, a népgazdaság egésze is megérezte. De megérezte a politika is, amelynek az MDP programnyilatkozatában rögzített vonalvezetése e területeken is törést szenvedett. A középrétegek értelmiségi és alkalmazotti csoportjának majdnem félmillióra növekedett száma (ez nyugdíjasokkal együtt közel 100 ezerrel több, mint 1941-ben) már maga is jelezte e társadalmi csoportok perspektíváját. Ez azonban nem lehetett mindenki számára feltétlenül vonzó, mivel a vesztett háborúval, majd a kisajátításokkal, különösen pedig egyes adminisztraív lépésekkel (igazolások, népbírósági és népítéletek, B-listázások, később felmentések és nyugdíjazások) egyfelől nemcsak a régihez sokban kötődő „középosztály"-beli közalkalmazottak és értelmiségiek szorultak vissza, de még a kevésbé kötött polgári típusú (magán, vagy szabad) szellemi pályák emberei is. Mindezt csak aláhúzta az értelmiségi és alkalmazotti rétegek számszerű
