Századok – 1985
Tanulmányok - Orbán Sándor: A szocializmus építésének első fél évtizede (1948–1953) II/467
A SZOCIALIZMUS ÉPÍTÉSE 1948—1953 KÖZÖTT 483 növekedésének az az ellentmondásossága, hogy míg a korábbi közel 60% helyett most csak 50% végzett közülük középiskolát, vagy szerzett felsőfokú diplomát, addig mintegy 10 ezerrel megnőtt azon diplomások (köztük főleg jogi végzettségűek) száma, akiknek az értelmiségi pályáról fizikai munkára kellett átmenniök. A népi kollégiumok rendszere, vagy az egyetemek kapuinak szélesebbre tárása a továbbtanulásban korábban akadályozott munkás és paraszt fiatalok, felnőttek és nem utolsósorban a nők előtt, meg éppen a hajdani állástalanság emlékét idézve, az egzisztencia elemi féltését is kiváltotta a különböző értelmiségi rétegekben. S ez annál is inkább hathatott, mivel egyidejűleg valóban visszaesett az értelmiségi tevékenység színvonala és anyagi megbecsülése. Nemcsak a munkáspártokban, majd az egyesült MDP-ben, valamint a paraszti, sőt egyes polgári pártokban tevékenykedő vagy éppen a „szellem napvilágának" szélesebb társadalmi terekre való beragyogásán a maguk szerény helyén munkáló és örvendő értelmiségiek optimizmusa jelezte, hogy mennyire nem volt általános e veszélyérzet, de más tények is mutatták annak alapozatlanságát. így az a mobilitási adat, amely szerint az értelmiségi származásúak még a korábbiaknál is nagyobb arányban (60% helyett 64,2%) juthattak vissza a saját társadalmi csoportjukba, egyáltalán nem valami általános „helycserére", hanem legföljebb a lehetőségek, a helyek megszaporodására utal. Egyként ez realizálódott mind az új generáció általános képzésében alapvető szerepet betöltő pedagógusok, mind a közgazdasági és agrár-diplomások iránt felszökött keresletben, illetve ezek számbeli megnövekedésében. Majd — bizonyos átmeneti stagnálás után — előretörnek a műszaki pályák is. A szellemi tevékenység ilyen, a hivatalnoki (és papi) pálya és diploma értékét és arányát lefokozó irányultsága és kiterjesztése mögött a termelőerők és a társadalmi viszonyok átalakulása és meggyorsult fejlődése állott, ami egyszersmind kedvezőbb feltételeket teremtett ahhoz is, hogy a szakértelmiség teljesen leoldja korábbi osztálykötöttségeit, és azonosuljon valóságos társadalmi helyével, jobb esetben a szocialista építés ügyével. Bármennyire is láthatók voltak a barázdák, amelyeket a régi és újabb keletű osztálytermészetü ellentétek vontak a társadalom képére, mégis a szörnyű háborút követő béke és újjáépítés nyomán, előbbiekkel egyidejűleg, vagy éppen azokkal szemben már-már kibontakozóban volt egyfajta megnvugvásés valamiféle, korábbról nem ismert társadalmi méretű lendület. E megnyugvás aligha látszólagosan s azért tűnt ilyennek, mert a koalíciós időszak elemi, nyílt színi pártharcai, harsány tömegjelszavai elcsitultak, és amik utánuk kövekeztek, ha nem is mérsékeltebbek, de csináltabbak és fegyelmezettebbek lettek. E különös nyugalomban éppen úgy ott munkált egyes társadalmi csoportoknak a változások, a forradalom beteljesüléséről vagy éppen önnön „beérkezettségükről" kialakult hamis tudata, mint mások azirányú illúzióinak visszaszorulása, hogy az országban kialakult új helyzetet valaminő fordulat netán majd megváltoztatja. A magasra csapott demográfiai hullám ugyan nem kárpótolta a gyászolókat, mégis bele kellett nyugodniok abba, hogy a tragikus veszteségeket nem a visszatérés csodája, hanem az élet megújulása segíti feledtetni. A háború és a fasizmus által az ország, a nemzet testén ejtett vágásvonalak tehát mintha hegedőben lettek volna.
