Századok – 1985
Tanulmányok - Balogh Sándor: Népi demokratikus örökségünk (Parlamentáris és közvetlen demokrácia Magyarországon 1944–1948) II/385
NÉPI DEMOKRATIKUS ÖRÖKSÉGÜNK 415 államapparátusba, mert egyes helyeken a reakció válságba sodorta volna őket, vagy legalábbis a koalíciós harcok színterévé változtatta volna a helyi közigazgatási szervek egész sorát, és ez elvonta volna a kommunista párt erőit a politikai és gazdasági feladatoktól. Ez a válasz tulajdonképpen megkerüli a kérdés lényegét. A nemzeti bizottságokat ugyanis már 1945. január elején megfosztották az államszervezetbe való beépülés lehetőségétől, pedig — a szerző és a történeti kutatás szerint is egybehangzóan — alapvetően jól látták el mind az államhatalmi, mind az államigazgatási funkciójukat. Emellett éppen a szóban forgó jogszabály7 0 ruházta fel a nemzeti bizottságokat az ideiglenes törvényhatósági bizottságok és a képviselőtestületek létrehozásával, mert ez volt akkor az egyetlen lehetséges módja annak, hogy a baloldali pártok ne kerüljenek a későbbiekben sem hátrányos helyzetbe a helyi önkormányzatokban. Arról már nem is szólva, hogy miért lett volna a kommunista párt számára kedvezőbb az a „harci terep", konkrétan a közigazgatás, ahol kezdetben úgyszólván elenyésző kisebbségben volt. Abban viszont igaza van Balázs Bélának, hogy az FKGP vezetői szinte kezdettől fogva a nemzeti bizottságok leépítésére törekedtek. „Ugyanakkor figyelembe kell venni azt is — írja Balázs Béla —, hogy amennyiben felmerült volna a nemzeti bizottságok államhatalmi és közigazgatási hatáskörének a kérdése, az a kisgazdapárt legélesebb ellenállásába ütközött volna. A reakció, a kisgazdapárt jobboldali vezetői jól tudták, hogy a nemzeti bizottságok többsége kommunista befolyás alatt áll, és még a gondolatától is rettegtek, hogy ezek a népi, forradalmi szervek államhatalmi és közigazgatási hatáskört kapjanak. A kisgazdapárt éppen ennek ellenkezőjére, a teljes felszámolásukra törekedett."7 1 Ságvári Ágnes közel egy évtizeddel később megjelent könyvében nemcsak vitatja az MKP-nak a nemzeti bizottságokkal kapcsolatos politikája helyességét, de igyekszik az okokat is feltárni: „A moszkvai emigráció hazatért vezetői, majd nyomukban a Magyar Kommunista Párt vezetősége illúziókat tápláltak a közigazgatás demokratizálása és az ez irányú központi megállapodások eredményessége iránt. Úgy vélték, hogy az igazolási eljárások segítségével, az államapparátus új káderekkel történő felfrissítésével sikerül a közigazgatás demokratizálása, és fokozatos átalakítása útján képessé válik az új rendszer építésére. Eszmei háttere ez állásfoglalásoknak mindenekelőtt abban rejlett, hogy egyrészt nem tisztázták eléggé az átalakulás kezdettől fogva forradalmi jellegét, ezért nem törekedtek alapjában új hatalmi szervek életre hívására, lebecsülték az államapparátus reakciós horthysta erőinek ellenállóképességét, szívósságát és összeköttetéseit, mellyel pozícióikat védelmezték ha kell, a »demokráciába való beilleszkedés útján« is."7 2 A későbbiekben a szerző a fentebb idézett álláspontját azzal egészíti ki, hogy a kommunista párt a népi bizottságokat a népi demokratikus átalakulás szerves részének tekintette, de „indokolatlannak vélte", hogy az egész 70 14/1945. M. E. sz. rendelet. 71 Balázs Béta: A nemzeti bizottságok szerepe népi demokráciánk létrejöttében. Tanulmányok a magyar népi demokrácia történetéből. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1955. 230—231. 72 Ságvári Ágnes: Tömegmozgalmak és politikai küzdelmek Budapesten 1945—1947. Kossuth Könyvkiadó 1964. 60. 3 S/â/adok X5 2
