Századok – 1985
Tanulmányok - Balogh Sándor: Népi demokratikus örökségünk (Parlamentáris és közvetlen demokrácia Magyarországon 1944–1948) II/385
NÉPI DEMOKRATIKUS ÖRÖKSÉGÜNK 389 Bizottság kiáltványában foglalt célkitűzések megvalósításához kértek felhatalmazást a választóktól, de sok szó esett a gyűléseken és az azokat megelőző tanácskozásokon a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front programjáról is. A lakosság érdeklődése és aktív részvétele nem egy helyen úgyszólván kikényszerítette a képviselők számának emelését, s olyan képviselők megválasztását is, akiket az Ideiglenes Nemzetgyűlés Előkészítő Bizottsága eredetileg nem jelölt. Kiskőrösön nem sikerült képviselőt választani, Debrecenben viszont gróf Teleki Géza és Dálnoki Miklós Béla jelölésével kapcsolatban merültek fel aggályok. Néhány esetben (Kaposvár, Szekszárd stb.) a front közelsége, illetőleg mozgása akadályozta meg a választási gyűlések lebonyolítását. A legnagyobb problémát azonban mégis kétségtelenül az jelentette, hogy a közlekedési, hírközlési és egyéb nehézségek miatt a kívánatosnál jóval kisebb mértékben sikerült eljutni a kisebb településekre, a falvak lakosságához. A rendkívüli körülményeket és viszonyokat figyelembe véve, vitathatatlanul ez volt a jövő szempontjából is lényegében az egyetlen járható — és legkedvezőbb — útja és módja annak, hogy a magyar nép megalakítsa a saját törvényhozását, megteremtse az új állam legfőbb államhatalmi szervét. Nem is beszélve arról, hogy a front elvonulása után néhány héttel-nappal választási gyűlésen megjelenni, ott nyíltan és határozottan állást foglalni: politikai kiállást és elkötelezettséget is jelentett a szó legnemesebb értelmében. Nem érdektelen talán itt Bibó Istvánra részletesebben hivatkozni, aki egy nemrégen napvilágra került kéziratos tanulmányában a következőket írja ezekről a választásokról: „Mind a magyar politikai hagyományok, mind pedig a külpolitikai helyzet azt kívánták, hogy Magyarország új politikai irányítását a magyar nép igazi parlamentje indítsa el. Ebben a helyzetben a magyar demokrácia első hónapjainak az egyik legimpozánsabb teljesítménye volt az, ahogyan egy katonailag megszállt, háborús hadszíntérként szereplő országban, ahol helyi igazgatás nem volt, érvényes jogszabályok nem voltak, ahol a vasutak és az utak német alapossággal el voltak pusztítva, távíró és telefon nem volt, komoly sajtószolgálat nem volt; egy hét alatt komoly népi gyökerekkel bíró nemzetgyűlést tudtak összehívni."6 Majd néhány sorral lejjebb Bibó így folytatja: „Lehetett humorizálni magán a választási eljáráson, lehetett azon csúfolódni, hogy ezen az úton milyen kevésbé dekoratív képviselők is bejutottak az újjászülető magyar demokrácia első törvényhozó gyűlésébe, lehetett kifogásolni, hogy egyes nehezen megközelíthető községek kimaradtak a nemzetgyűlésből, lehetett háborogni, hogy a mindenekfelett aktív kommunista párt lényegesen több képviselőt küldött, mint amennyi párthívei népgyűlést tartottak, amelyen a jelöléseket tudomásul vették, és a képviselőket annak alapján megválasztották. Másnap mára megválasztott képviselők Juhász Gézával és Fekete Mihállyal el is indultak Debrecenbe, előbb azonban megálltak Egerben, ahol nyomban megtartották a választást, és a két megválasztott képviselőt is felvették a teherautóra, amely december tizenkilencedikén megállt Debrecenben a fellobogózott Arany Bika előtt." (A debreceni feltámadás. Szerkesztették Paál Jób és Radó Antal. Debrecen város és a Tiszántúli református egyházkerület könyvnyomdavállalata, Debrecen. 1947. 2. kiad. 161.) 0 Kritika, 1984/9. 16.
