Századok – 1985
Folyóiratszemle - Giner Salvador: Politikai gazdaságtan legitimáció és állam Dél-Európában I/280
FOLYÓI RATSZEM LE 281 Oligarchikus kormányzás A reneszánsz kor végétől periferizálódó térség a 19. századra megszűnt ugyan prekapitalistának lenni, de a fejlett észak-nyugat-európai régió — elsősorban gazdasági — erőszaka az ipari forradalom kezdeti vereségét <Portugália, Görögország), ill. korlátozott sikerét eredményezte (Spanyolország, Olaszország). „Nem annyira az történt, hogy ezek az országok »későn csatlakoztak« a kapitalista ipari átalakuláshoz, inkább az, hogy kudarcot vallottak burzsoáziáik azon erőfeszítései, hogy az »elsőként érkezők« között legyenek." A felhalmozás belső erőforrásainak szűkössége miatt ezek az országok teret kényszerültek adni a külföldi befektetéseknek. Ez krónikus függést eredményezett. Ellensúlyt a fasiszta diktatúrákig csak a védövámrendszer jelentett, ugyanis a mezőgazdasági exportőrök és a korrupt kormányhivatalnokok érdekeltek voltak a szabad kereskedelemben. Másrészt állami támogatással próbálták pótolni a források szűkösségét, ami az állam nagy súlyát eredményezte a modernizációban. Gazdasági gyengeségük miatt azonban „Dél-Európa archaizáló államainak eredetileg minden bizonnyal nem állt módjukban még leányvállalatként sem termelésbe kezdeni". Mivel a modernizálás az ancien régime égisze alatt indult meg, a 19. sz. első évtizedeitől — Spanyolországban az 1812-es első polgári alkotmánnyal, Olaszországban az 1820-as liberális forradalommal, Görögországban az 182l-es függetlenségi háborúval, Portugáliában az 1822-es alkotmánnyal kezdődően —, a parlamentáris látszatintézmények és a liberalizmus mögött az oligarchia kormányzott, félfeudális privilégiumaira támaszkodva. A szélsőséges egyenlőtlenséget fenntartva a néptömegeket és képviselőiket kirekesztették a konszenzusból. Burzsoá konszolidáció. A 19. sz. utolsó harmadától a modernizáció — melynek során az első világháború előtt, alatt és után megszületett az ipari társadalom — összekapcsolódott az észak-nyugateurópai, elsősorban brit parlamentáris demokrácia átültetésével. E folyamat kiteljesedését a Restaurációs Spanyolországban (1876—1923), a portugál Első Köztársaságban (1910—1926), Olaszországban a Giolittikormányok idején (1903—1914), Görögországban Venizelosz kormányzása alatt (1910—) figyelhetjük meg. Az adaptálás nem az „ideális európai modell aberrációját" jelentette, hanem a liberális konzervatív osztályuralom sajátos formáját: 1. A korlátozott parlamentarizmus keretében folytatódott a néptömegek kirekesztése: az alávetett osztályokból csak az egyén válhatott elfogadottá az egyházon, hadseregen, köztisztviselői karon keresztül befutott pályája révén. 2. A század két poláris politikai áramlata közül a liberalizmus konzervatívvá vált, a konzervativizmus liberalizálódott — de a két áramlat között egyensúlyozó kormányok szintjén mindig konzervatív kicsengéssel. A konszenszus szélessége a politikai spektrum konzervatív liberális ágától (pl. Cavour) a radikális liberalizmusig (pl. Mazzini) terjedt. A liberális konszenzuson kívül esö politikai erőket nem kooptálták. „Eltérően a szociáldemokráciától Észak- és Közép-Európában, délen az anarchistáknak, szocialistáknak és más komolyan kihívó mozgalmaknak soha nem ajánlották fel semmilyen reális és tartós kompromisszum lehetőségét." Ezért ez az ellenzék nem pusztán radikális, hanem forradalmi volt. i. A modernizálás lassú és óvatos megegyezéssel folytatódott az uralkodó osztályok érdekei (alacsony bér, latifundista agrárstruktúra fenntartása stb.) és a politikai élet kényszerűségei (elsősorban a munkásmozgalom) között. Az alapvető ellentmondások — a strukturális átalakítások elmaradásával szemben jelentős ipar kialakulása, városi proletariátussal és új középosztállyal — miatt beszélhetünk dualista társadalmakról. 4. A konzervatív liberalizmus „utópikus" elemét alkotta a nemzet gyarapodásának irreális álma: Spanyolország esetében Marokkó, Portugáliában a gyarmatbirodalom, Olaszországban Afrika, Görögországban Anatólia. E polgári parlamentáris uralom tradicionális politikai formáinak kimerülése „akkor következett be, amikor túlságosan meghasonlottak vele a »paternalisztikus« konzervatív politikai rend égisze alatt végbement társadalmi átalakulások." Elsősorban a növekvő extraparlamentáris ellenzék integrálása és a „magánúton finanszírozott imperialista állam" vallott kudarcot (1895: Olaszország abesszíniai veresége, 1898: spanyol—amerikai háború, 1922: a kisázsiai görög holocaust, a birodalom további gyarapításának végleges kudarca Portugália számára).
