Századok – 1985
Történeti irodalom - Benkő Samu: Őrszavak (Ism.: Trócsányi Zsolt) I/258
TÖRTÉNETI IRODALOM 259 Ezen a „műfajtalan" műfajon túl azonban szigorú belső kohéziója is van a kötet írásainak. Két aspektusban is. Benkő értelmiséglÖTlénelel ír. „Az értelmiségi lét ... az alkotás gyönyörűségét, gondját, keservét vállaló magatartásforma" — írja Bethlen Gáborról szólva; ebbe az értelmiség-kategóriába beletartozik a kolozsvári kollégiumi professzoron és Kótsi Patkó János színigazgatón vagy Bolyai Jánoson túl Széchenyi, Eötvös József vagy az emlékíró Újfalvi Sándor. A másik aspektus az erkölcs történetéé. Az „erkölcstörténet" viszolygató szó; hajlandók vagyunk (nem is minden alap nélkül, ha a kérdés korábbi irodalmára gondolunk) valamilyen szexuálerkölcstörténetre gondolni (megfelelő mennyiségű pikáns „elrettentő példá"-val fűszerezve). Benkő Samunál az erkölcs története valóban az erkölcs egészéé: eszmeáramlatoké (az újsztoicizmus erkölcsi nézeteié stb ), erkölcsi jelenségeké (a verés és verekedés — ehhez tartozik Kótsi Patkó megveretésének története is —, a hosszú vagy rövid hajviselet körüli viták, amelyeket aztán Brassai Sámuel szavával szállít alá az őket megillető fontossági fokra), de még inkább jellemeké s ezek megfogható eszmei tartóié (Széchényié és Bolyai Jánosé csakúgy, mint a házassága miatt meghurcolt kolozsvári professzoré. Nagy Györgyé — arra „vetemedett", hogy titkon bár, de teljesen törvényesen elvegye egy arisztokrata lányát, aki előzőleg egyszer már elvált, egyszer pedig özvegyen maradt, s forró vérétől űzött életében éppen a nagy tehetségű, szép szál professzor jelentette volna a már kívánt megállapodást). Nem férne be egy recenzió keretébe, hogy most részletesen ismertessük a kötet 15 tanulmányát (vagy éppen azokat a könyvbírálatokat — az erdélyi magyar és a román kultúra fontos müveiről —, amelyeket a kötet utolsó negyede tartalmaz). Csak arra utalunk: hol hoznak ezek valami jelentősen újat — vagy hol ébresztenek vitát. A gazdag Bethlen Gábor-tanulmányban akad jócskán novum is, vitát ingerlő tézis is. Az első kategóriába tartozik az, amit Bethlen latin tudásáról ír: a fejedelem latinul nyelvtanilag hibátlanul ír és idéz, beszél is — ezzel nem kisebb Bethlen-szakértő állítását cáfolja, mint Szekfüét. Bethlen gondolkodásának újsztoikus vonásairól is ő ír először szakirodalmunkban. A merkantilizmussal való kapcsolatát viszont másképpen látja mai történetírásunk zöme, mint Benkő iamu (szerinte eljutott hozzá). Bethlen abszolutizmusának mértékéről, jellegéről (nagyobb feltűnés nélkül) ma is tart a vita történetírásunkban: Benkő Bethlen-képe, a fejedelem abszolutizmusának aláhúzásával, ebbe a vitába tartozik. Megint csak mai (csendesebb vagy zajosabb) vitákba szól bele (önkéntelenül is) I. Rákóczi Györgyről irt megemlékezése. „Nagy örökség hü sáfára" — ez a cikk programszerű címe; szerzője nem fogadja el azt az álláspontot, hogy Bethlen után törés következik (s nemcsak az 1629/30-as intermezzo); szerinte Rákóczi folytatja elődje müvét. Rákóczi azért nála is földmonopóliumra koncentráló gazdaságpolitikus, aki az ipar és a kereskedelem fejlesztésére kevesebbet tesz elődénél (a kereskedelmi monopóliumok helyreállításának ténye mellett ö is elmegy). Az öreg Rákóczi György külpolitikáját óvatosnak, de következetesnek jellemzi; a fejedelem iskolapolitikájáról sok jó szava van. A kötet egyik legfontosabb darabja Benkő Samu Marcus Aurelius-válogatásának itt is közölt bevezető tanulmánya („Marcus Aurelius és az újsztoicizmus néhány erdélyi állomása"), pontosabban annak az erdélyi újsztoicizmussal foglalkozó része. Tömör összefoglalást kapunk a sztoikusok erdélyi hatásáról: Honterus Seneca-válogatást, majd Epiktétosz-feldolgozást ad ki, Valentin Wagner 1555-ben Seneca-kivonatokat jelentet meg, Heltai Gáspár kinyomtatja Epiktétosz Enchiridionját. A tanulmány szól Bethlen Gábor és Szenczi Molnár Albert kapcsolatáról a sztoicizmussal, az újsztoikus Lipsius hatásáról a magyar szellemi életre, Antonio de Guevara királytükre magyar és román fordításáról, a puritanizmus sztoikus elemeiről, az erdélyi kartéziánusok korrekciójáról a sztoikusoknak a szenvedélyekről vallott nézetein, az újsztoicizmus 18. századi ellaposodásáról Erdélyben s utolsó nagy fellángolásáról a 19 században: előbb a két nagy professzorral, Köteles Sámuellal és Bolyai Farkassal, majd a 19. századi erdélyi magyar kultúra csúcsait jelentő Kemény Zsigmonddal és Bolyai Jánossal. Terjedelmes és még átfogóbb jellegű tanulmány „A verés, verekedés mint történelmi jelenség" — mintegy tiltakozás az embertelenség, az erőszak, mások megalázásának dicstelen gyakorlata ellen. Teljes igényű történeti tipológiát állít fel; a verés mint büntetés mellett ott szerepel benne a verekedés mint „igazságszolgáltatás" (vérbosszú, az annak helyére lépő bajvívás s az ebből eredő párbaj - amelyet az olyan 17*
